Csavargók könyve

„Csavargóvá tettél!”

Én Uram! Én junhomban lakozó Isten!
Kinek nem tudom a nevét – segíts!
Segíts, hogy kimondjalak Uram!
A neved, Uram – tudtam, de elfelejtettem.
Miként szólítsalak, LELKEMBEN LAKOZÓ?

Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.
Hazaértünk. A templom árnyékában,
Hol vártak az itthon maradottak –
Kikről azt gondoltam gyengék, kik nem indultak sehová,
nem ismerték az Álmot, nem kívánták az Ismeretlent.
Ők, az itthon maradottak – kiket irigyeltem –
akik maradtak, akik tűrtek – akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.

Tudtam, hogy más vagyok – csavargó.
Indultam, nyitottan az országúton, szabadon.
Azt hittem ennyi elég lesz, azt gondoltam ez a szabadság.
Csavargók – kik értjük egymást, szavak,
írás és jelek nélkül.
Hontalanok – csak megyünk, megérkezünk,
hazudjuk: otthon vagyunk – de sosem érkezünk haza.

A Tékozló Fiú kalandoktól terhesen tér haza,
gyermekei ismeretlen arcát nézik,
s szorongó lélekkel hallgatják szavait.
Különcnek tetszik a család szemében,
pedig elhagyta őket, sokszor, s mégis megbocsátanak.
Soha nem hazudott magának:
gyermekeit szerette,
s asszonyait is, talán (?)
de mindennél jobban imádta az utat,
s most nem akarja magányosan bevégezni,
mert csavarogni jó egyedül, de meghalni nem.

… AMIKOR HŰSÉG TERMÉSZETES VOLT…

a régmúlt idők, a legendák kora
Artus király, s a Grál-lovagok
célok és eszmék, mikor a hősök születtek.

és persze senkinek sem volt még hazája,
országok voltak, városok és falvak, ahol élni lehetett,
s még senkit nem tartottak nyilván - csak élni lehetett,

és persze meghalni, mert tombolt a pestis, dúltak a háborúk,
de voltak csodák, s az emberek álmodtak
és persze babonások voltak, amiért gyakran megégették őket,
vagy ők égettek meg másokat – de tisztelték a bolondokat.

a csavargók? leginkább a kocsmákban ücsörögtek,

történeteket meséltek és találtak ki lovagokról, hűségről,
barátságról, szerelemről – s a háborúkról.
s voltak, akik nemcsak meséltek, de énekeltek,
őket igazán nagyra tartotta a kocsma közönsége,
de hallgatta históriáikat a hercegi – királyi udvarok népe is.
persze ez nem mentette meg őket: nyomorultul kötélen
vagy az árok szélén fejezték be életük.

ám akik nem féltek az erdőben aludni, királyi vadra vadászni,
hallgatták a madarak énekét, a szél sustorgását, az erdő szavát -
szabadok voltak - nem keltek-feküdtek korán: SZABADON ÁLMODTÁK ÁLMAIKAT!.

Először a csavargás csak kaland volt…
játék – menekültem ? Igen, talán menekültem.

Ösztönösen is menekültem mindattól, ami reám vár.
Soha nem akartam felnőtt lenni. Féltem. Féltem elveszteni
a legdrágább kincsem: az álmaimat.
Hová süllyedt az a gyermekkor? Az én gyermekkorom.
Az Idő vízpalástja beborít hitet és menedéket – mikről azt hittem
megvédenek minden bajtól, bűntől, haláltól.
Titkok, kegyes-kegyelmes tárgyak, képek, mik ott derengnek,
virágoznak álmos-magányos életünkben, s vérző sebek – a búcsúzás
halk melankóliája, az ősz illata, a vágyakozás, a dac megismerése,
a homályok kiboncolása – mind önmagam mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe süllyedt,
s mégis ott virágzanak az utak széleinél, az utak keresztjeinél, nagyanyáim
mohos csöndű szobáiban porosodnak és lángolnak még,

hogy az elvirágzó Időre és a csendbe süllyedt Tegnapokra emlékeztessenek.

Mit őrzünk meg emlékeinkből?

S minek az emlékezet?

Miért, hogy olykor ránkszakadva lélegzetünk is oly nehéz… minek a Múlt?

Miért, hogy agyunk
töviskoszorújából előhúzunk egy izzó foszlányt, mely sejtjeinket,
idegpályáinkat szétégeti! Miért, hogy nem foszlanak köddé a halottak,
a testek, a szerelmek, a mámorok, a sikolyok, a vallomások és a vágyak?
S nem rothad el soha mindaz, ami volt! Rothadatlanul, dölyfösen burjánzik
agyunkba kövesedve dacos hitünk, vágyaink és reménytelenségünk, a lehetetlen
akarása. S nem tudunk felejteni – mert önmagunkat szeretjük az elmúlt
alkonyat-virradatban, a romlásban és az akaratban.
Mert a múlt halhatatlan!

Ez a halhatatlanság.

Amikor először léptem át a küszöböt…

nagyapám kezét fogva…
kissé félszegen, de céltudatosan
indultam - kinek a végtelen titkait ígérték –
a csodát vágytam megfejteni, a nagy kérdést –
mi mindig is ott feszített legbelül –
sokszor éreztem, majd szétpattant tőle a szív –
hiszen tudtam, sejtettem a nyár ízét
hittem az est múltidéző sóhaját, ismertem
a sosemlátott gleccserek meséit, s a dzsungel forró
ritmusát – csak kimondani nem tudtam őket – de hittem
ha átlépem a küszöböt – ismerni fogom a szót,
s el tudom mondani a titkokat, színbe öntöm a szépség
nagy mozaikját

de nem így lett!!!! – nagyapám tudta - sztoikus mosollyal

nézett a mindenség légbuborékjába – s kék szemeiben szomorúan
csillogott mindaz mit én tudni vágytam
hát átléptem a küszöböt: azt hittem ez a MINDENTUDÁS HÁZA
ám a REND BÖRTÖNÉNEK kapuja csapódott be mögöttem –
ráültem a futószalagra – hogy megtanuljak hazudni s tegyek úgy
mint aki elhiszi a hazugságokat – hogy egykoron a társadalomnak
iszonytató fenevad gyomrában végleg eltűnjek - s legyek a NAGY GÉPEZET alázatos kis csavarja.

Aztán fellázadtam: álmaimból tündérpalotát építettem, melynek
termeiben boldogan láttam vendégül bárkit, hűs vizű medencéiben
felfrissült ki betért hozzám – de hazugnak neveztek
s én lázadtam dacosan: ha azt mondják rossz vagyok, hát legyek rossz!!!
Nádpálcával ne verje senki belém a tudást! – s huligánkodtam,
verekedtem, aztán másokkal verettem meg másokat, tomboltam …
sőt könyvet égettem az iskola előtt, s megtettem mindent, mivel, tudtam, bosszantom
a REND BÖRTÖNÉNEK őreit.

És akkor megfejtettem a legfőbb hazugságot: játssz és színlelj!
Légy képmutató! Ez a világ legfőbb túlélési szabálya.
S ekkor elrejtőztem – eltűntem a börtönőrök szeme elől: enyém lett
a láthatatlanság szabadsága – belesimultam a nagy üveglapba –
kaméleonként kerestem tovább a szépség tavaszi álmait.

Kobold vagy…

a Kitaszított… mert más vagy mint Ők…
több és kevesebb… nem értenek…
ajkaidon az igazság kegyetlenségnek tetszik…
nem színleled a szeretet, ha nem szeretsz…
„igazságra vágyunk „ - mondják,
de igazságod mérhetetlen romlottságod bizonyítéka
lesz… szabadságod megvetendő lázadás…
mert nem vagy szolga… nincs benned alázat…
csak Istened iránt… s Te beszélsz Istennel…
kinek szavát ők már nem értik… mert nem tudják
a Szó varázshatalmát… nem értik a sámánéneket…
s a sámán – ki járatos a Fenti Világban – a kegyhely
árnyékában máglyán hamvad el…
s Barabást kiáltanak… s „feszítsd meg!”-et…
s leszel Kobold… a Kitaszíttatott.

Csavargók lajstroma:

I. Gilgames

A hős, az isten-ember, kétharmad isten, egyharmad ember, legyőzhetetlen ég-bikája,
kinek haragja szarvak öklelése, szava sújtó kardok zuhanása…
zokogva földre roskad, nap-nap után jajgatva sír,
zokogja Enkidu halálát, vadembernek pusztulását…

II. Odüsszeusz

Nimfa szavára ekképpen szólt a sokleleményű:

„Úrnőm! Jól tudom én, hogy gyarlóbb szépség nálad
jóeszü Pénelopeia és kisebb

is, hogyha tekintjük:
földi halandó ő, te örök vagy, meg nem öregszel.
s mégis vágyva kívánom minden időben karjai

lágy ölelését, otthonom, földjét újra taposni.”

………………………………………………….

Mégse maradhat otthoni földön, látni világot

űzi a vágya: új tenger vize csillog elöl.

III. Francois Villon

Balsorsát Francois szépen versbe szedte:

dalolt italról, nőről zsivány s herceg előtt,

múlt idők homályán merengett este,

s bitó elől a semmibe menekült.

IV. Balassi Bálint

Melyben könyörög, mikoron szörnyű évei után istenes hitre

tére…

Segíts megtérnem szentséges hitedre mennybéli Úr!

Hitetlen életem bűnös fertelme lelkemre nehezül, szívembe szúr.

Ifjúságomnak zsenge virága elhervadt már,
Idvességednek harmatos kertje engemet vár (?)

Ne hagyj elvesznem gyarló testemben Mindenható!
Szánd éltemet, bocsássad vétkemet, Jóakaró!

Gonosz irigyimtől szabadíts engemet Krisztust adó!
Ellenségimtől ód árva fejemet Szabadító!

Asszonynépeknek buja tekintetét hárítsd el már,

Szerelem tüzének gyötrelmes kínjait oszlasd, mert fáj!

Nyugalmam légyen, megbékélésem, sírig tartó,
S ne kelljen azután poklok tüzén égnem, jó Megtartó!

V. József Attila

A bárdolatlanságnak rideg börtönében jogos hanyagsággal élted napjaid,

a fecsegő felszín néma közönyében halállal törted át börtönfalaid
mi végre néked a Teremtés? Játék csak, s lelked önmagad örvényébe merül,
hasztalan elmúlás, ez hát a béred, s „gyönyörű szívedhez egy ország terül.

… és voltak ködasszony-lények,

kiknek
rózsaszirom-szárnyai beszívták az Isten szagot.

Vagytok-e még Angyalok, Angyalaim?
s te Egyetlen Édes, aki oly közel lebegtél
az öröklét végtelen Virág-szívéhez, hogy tested
örökre virágillatot füstölög.

Vagy-e még? S nem vagy!

Aki vagy, s nem vagy már öröklét
magányomban – pedig szült
téged az Akarat, vagy az én
Iszonyatom, Bánatom?
Szívemből teremtődtél, vérző szívemből,
hogy lebegj Halál-hínáromon.
És elhagysz, te Kristályszárnyú,

s én könnyeim zokogom és Isten szívébe
kiáltok érted: - kiáltok, könyörgök,
hogy Vad Titkaim el ne hagyjanak,

s Nirvána-magányban mantrákat
morzsolok nyelvem alatt:
- megváltó Tavasz-ujjaddal érintsd dermedésem!
- simogasd ujjhegyeddel gyermekarcomat!
- hangod fonja be jegem!
- omló, finom aranyzuhatagával
repessze fel magányom Szavad, a Hatalmas!

Mert nincs is, aki van, aki nincs.
Már csak én vagyok itt a tengeren magamban,

csak én ülök itt merengve,
az elátkozottság vak dühe, a kiűzöttség
Halál-palástja rajtam,
fejemen köd-korona és csöndvirágot
növeszt vad ajkam.

hát a Halál is elhervadt már…

már nincs választásod, az út kényszer,

s mész előre konokul összeszorított
fogakkal, nekifeszülve a szélnek,
s mész, megfagyott erdők brutális
csendje veri vissza lépteid iramát,
az út előtted és mögötted,
nem tudod hol kezdődött, s hol
ér véget, s azt sem, hogy véget ér-e?
már nincs kezdet és nincs vég,
csak a sivár anyagtalan végtelen,
a hangtalan, szótalan, magányos
mindig tovább!
hiszen a halál is elhervadt már,
s tudod: az Apokalipszis is
megváltást hordozó, de már
az sincs, s te mész tovább.