Az eltűnt idő nyomában.... Marcel Proust formabontó regényének címe jutott eszembe a mai nap reggelén, mikoron úgy döntöttem folytatom e blog írását.
Gondolom sokunk számára ez az idézet is ismerős. Tolkien, klasszikusában Legolás szájába adja e szavakat. S mennyire igaz is a mese! Valóban más lett a világ! Persze nem valami különös dolog ez, hiszen a világ természetet az, hogy folyamatosan változik, s mi, bármennyire is igyekszünk beleragadni a változatlanságba, mégis meg kell éljük a változást.
Úgy érzem a változásnak van valamilyenfajta ciklikussága: sok apró, kicsiny dolog észrevétlenül gyülemlik fel a mindennapokban, hogy aztán egyszer csak valami gyökeres más következzék. Az én életemben legutóbb apám halála jelentette ezt a gyökeres fordulatot. Sok minden mi jó volt eltűnt. Apám számomra a bizonyosságot, a biztos fogódzót jelentette. Aztán azon a november 8-án elköszönt, s tette ezt egyedülálló humorral:
- El kell menjek innen! - súgta, hogy csak én halljam. - Itt - s körbenézett a kórteremben - minden nap meghal valaki! Itt semmiképp nem maradhatok!
Ültem az ágya szélén, fogtuk egymás kezét, s egymás szemébe néztünk. Ő tudod mindent, én nem értettem semmit. Aztán, másnap hajnalban elment.
Egy hét múlva volt a temetés, november 15-én. Ezen a napon ért véget a ciklus, a NAGY KÖRFORGÁS, az Isteni Rend. Azon a napon délelőtt temettünk s délután szültünk.
Vajk fiam az Idő fodrából e világba birkózta magát.
Misztikum? Újjászületés? Rendelés?
Nem tudhatjuk! S nem is a mi dolgunk ezt eldönteni, s a bizonyosság a dolgok állása felől, megint csak nem a mi tisztünk. Még akkor sem, ha voltak jelek, amelyek üzentek, vagy csak mi éreztük bele a kimondhatatlan gyászba a reményt?
Sok minden történt 2013-2014 óta. Számomra, bár korántsem tartom elfogadhatatlannak a halált, mégis a némaság ideje jött el. Édesapám és Józsa Misi elmenetele óta, " Hozzám már hűtlen lettek a szavak"!
No, de menekülhetünk? Hiába rühelljük, mit az Úr reánk mért, kinek szólni adatott, az szóljon!
"Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt. "
Gondolom sokunk számára ez az idézet is ismerős. Tolkien, klasszikusában Legolás szájába adja e szavakat. S mennyire igaz is a mese! Valóban más lett a világ! Persze nem valami különös dolog ez, hiszen a világ természetet az, hogy folyamatosan változik, s mi, bármennyire is igyekszünk beleragadni a változatlanságba, mégis meg kell éljük a változást.
Úgy érzem a változásnak van valamilyenfajta ciklikussága: sok apró, kicsiny dolog észrevétlenül gyülemlik fel a mindennapokban, hogy aztán egyszer csak valami gyökeres más következzék. Az én életemben legutóbb apám halála jelentette ezt a gyökeres fordulatot. Sok minden mi jó volt eltűnt. Apám számomra a bizonyosságot, a biztos fogódzót jelentette. Aztán azon a november 8-án elköszönt, s tette ezt egyedülálló humorral:
- El kell menjek innen! - súgta, hogy csak én halljam. - Itt - s körbenézett a kórteremben - minden nap meghal valaki! Itt semmiképp nem maradhatok!
Ültem az ágya szélén, fogtuk egymás kezét, s egymás szemébe néztünk. Ő tudod mindent, én nem értettem semmit. Aztán, másnap hajnalban elment.
Egy hét múlva volt a temetés, november 15-én. Ezen a napon ért véget a ciklus, a NAGY KÖRFORGÁS, az Isteni Rend. Azon a napon délelőtt temettünk s délután szültünk.
Vajk fiam az Idő fodrából e világba birkózta magát.
Misztikum? Újjászületés? Rendelés?
Nem tudhatjuk! S nem is a mi dolgunk ezt eldönteni, s a bizonyosság a dolgok állása felől, megint csak nem a mi tisztünk. Még akkor sem, ha voltak jelek, amelyek üzentek, vagy csak mi éreztük bele a kimondhatatlan gyászba a reményt?
Vajk a Martinovics utcai atyai házba tette első látogatása alkalmával, midőn letettük apám ágyára, az ismerősen nézett szét a szobában, arcocskáján azzal a kérdéssel, minden a helyén van-e, s miután bizonyosságot nyert, széles mosollyal nyugtázta azt. Vagy egy másik alkalommal, mikor a hasonlóság alapján Béluskának szólították, az öntudat teljességével reagált a megszólításra. És még sorolhatnánk ezen jeleket, melyek az idő előrehaladtával, Vajk növekedésével egyre inkább gyérültek, hiszen ő ebben a formában kétséget kizárva Vajk, s nem is lehet más. A dolog akárhogyan is van, Vajk létezése a reményt adja, azon ősi misztérium nyert bizonyosságot számomra, hogy az ember képes legyőzni a halált, az Élet győzedelmességének teljes ígéretét hordozza, miként ez az ígéret nyer bizonyosságot mindannyiunkban, csak az ő születésének körülményei oly annyira bizonyítják a misztériumot, hogy muszáj arra teljes lelkünkből rácsodálkozni.
... és itt van ez a négy fénykép - négy, három év körüli fiúcskáról:
bal felső sarokban nagyapám, id. Fülöp Béla 1917-ben, alatta apám, Fülöp Béla 1943-ból, mellette én, Fülöp Csaba 1967-ből. s végül kisfiam, Vajk 2017-ben.
A hasonlóság szembeszökő,ami nyilván genetikus adottság. Ám a négy fénykép egy évszázadot ölel át,itt van elöttünk a XX. század két beteljesedett, egy beteljesülő és egy éppen elinduló életben. Hát ez is az IDŐ misztériuma.
Nos, idáig jutottam a gondolatok spirálján a mai napon, mikoron az idő ismét az őszbe hajlik, az őszbe, mely számomra mindig is kedves volt, a múlandóság mellett, vagy talán pont ezért a múlt üzenetét hordozza,s én szaladok tovább "az eltűnt Idő nyomában...!"
