2017. augusztus 22., kedd

"À la recherche du temps perdu.. "

Az eltűnt idő nyomában.... Marcel Proust formabontó regényének címe jutott eszembe a mai nap reggelén, mikoron úgy döntöttem folytatom e blog írását.
Sok minden történt 2013-2014 óta. Számomra, bár korántsem tartom elfogadhatatlannak a halált, mégis a némaság ideje jött el. Édesapám és Józsa Misi elmenetele óta, " Hozzám már hűtlen lettek a szavak"! 
No, de menekülhetünk? Hiába rühelljük, mit az Úr reánk mért, kinek szólni adatott, az szóljon!

"Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt. "

Gondolom sokunk számára ez az idézet is ismerős. Tolkien,  klasszikusában Legolás szájába adja e szavakat. S mennyire igaz is a mese! Valóban más lett a világ! Persze nem valami különös dolog ez, hiszen a világ természetet az, hogy folyamatosan változik, s mi, bármennyire is igyekszünk beleragadni a változatlanságba, mégis meg kell éljük a változást.

Úgy érzem a változásnak van valamilyenfajta ciklikussága: sok apró, kicsiny dolog  észrevétlenül gyülemlik fel a mindennapokban, hogy aztán egyszer csak valami gyökeres más következzék. Az én életemben legutóbb apám halála jelentette ezt a gyökeres fordulatot. Sok minden mi jó volt eltűnt. Apám számomra a bizonyosságot, a biztos fogódzót jelentette. Aztán azon a november 8-án elköszönt, s tette ezt egyedülálló humorral:
- El kell menjek innen!  - súgta, hogy csak én halljam. - Itt - s körbenézett a kórteremben - minden nap meghal valaki! Itt semmiképp nem maradhatok!
Ültem az ágya szélén, fogtuk egymás kezét, s egymás szemébe néztünk.  Ő tudod mindent, én nem értettem semmit. Aztán, másnap hajnalban elment.
Egy hét múlva volt a temetés, november 15-én. Ezen a napon ért véget a ciklus, a NAGY KÖRFORGÁS, az Isteni Rend. Azon a napon délelőtt temettünk s délután szültünk.

Vajk fiam az Idő fodrából e világba birkózta magát. 

Misztikum? Újjászületés? Rendelés? 
Nem tudhatjuk! S nem is a mi dolgunk ezt eldönteni, s a bizonyosság a dolgok állása felől, megint csak nem a mi tisztünk. Még akkor sem, ha voltak jelek, amelyek üzentek, vagy csak mi éreztük bele a kimondhatatlan gyászba a reményt?
Vajk a Martinovics utcai atyai házba tette első látogatása alkalmával, midőn letettük apám ágyára, az ismerősen nézett szét a szobában, arcocskáján azzal a kérdéssel, minden a helyén van-e, s miután bizonyosságot nyert, széles mosollyal nyugtázta azt. Vagy egy másik alkalommal,  mikor a hasonlóság alapján Béluskának szólították, az öntudat teljességével reagált a megszólításra. És még sorolhatnánk ezen jeleket, melyek az idő előrehaladtával, Vajk növekedésével egyre inkább gyérültek, hiszen ő ebben a formában kétséget kizárva Vajk, s nem is lehet más. A dolog akárhogyan is van, Vajk létezése a reményt adja, azon ősi misztérium nyert  bizonyosságot számomra, hogy az ember képes legyőzni a halált, az Élet győzedelmességének teljes ígéretét hordozza, miként ez az ígéret nyer bizonyosságot mindannyiunkban, csak az ő születésének körülményei oly annyira bizonyítják a misztériumot, hogy muszáj arra teljes lelkünkből rácsodálkozni.

 
... és itt van ez a négy fénykép - négy, három év körüli fiúcskáról:
bal felső sarokban nagyapám, id. Fülöp Béla 1917-ben, alatta apám, Fülöp Béla 1943-ból, mellette én, Fülöp Csaba 1967-ből. s végül kisfiam, Vajk 2017-ben.
A hasonlóság szembeszökő,ami nyilván genetikus adottság. Ám a négy fénykép egy évszázadot ölel át,itt van elöttünk a XX. század két beteljesedett, egy beteljesülő és egy éppen elinduló életben. Hát ez is az IDŐ misztériuma.
 
 
Nos, idáig jutottam a gondolatok spirálján a mai napon, mikoron az idő ismét az őszbe hajlik, az őszbe, mely  számomra mindig is kedves volt, a múlandóság mellett, vagy talán pont ezért a múlt üzenetét hordozza,s én szaladok tovább "az eltűnt Idő nyomában...!"
 
 


2015. szeptember 9., szerda

csak egy könnycsepp a mulandóságban









... aztán még mindig sírok, 
mert érzek ...
s van, hogy eggyé válok 
az Érzelemmel.

-Uram!

van, hogy ezért,
van, hogy azért 
könnyeket hullatok a pokolba ...
és haragom szánkázik,
felhők lankáin, az egekben.
látom síró énemet ...
látom a haragvót ---

Csendből a halandót!

2014. június 2., hétfő

Levélféle Józsa Misinek





Drága Barátom, Kedves Misi!
"Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!"
(Radnóti Miklós: À la recherche) 
 
Hát veled is megtörtént.... Átmentél a Kapun... azzal a magabiztosságal, amivel több mint négy évtizeddel ezelőtt megismertelek: Tudod, ott az orosházi kultúrház előterében, amikor odaléptél hozzám, és felajánlottad, hogy legyünk barátok. És miután elmondtad, hogy cirkuszban fogsz dolgozni, porondmester leszel és persze énekelni is fogsz, majd én kontráztam, miszerint az én apám meg már most moziigazgató, majd meghívtalak a kultúrház presszójába eg üveg "pepsicocakólára", amit aztán csak úgy a pult alól kaptunk - merthogy a hetvenes évek elején még így ment a dolog - szóval ezen ismerkedési ceremónia után valóban barátok lettünk.
 Lettünk? Úgy hiszem voltunk és maradunk is örök időre. És ezen a tényen semmit nem változtat az, hogy te most átléptél egy másik dimenzióba. Hiszen nem véletlenül mondtad azon az utolsó napon, ott a kórházban, mikor elbúcsúztunk egymástól:  Majd találkozunk!
Igen Misi! Majd találkozunk! Hiszen eddig is volt olyan, hogy elváltunk egymástól, s különösen az utóbbi években, elég hosszú időre nem láttuk egymást. Aztán egyszercsak talákoztunk. Mert tudom, most is csak előre mentél, hogy amikor majd eljő az idő, te ott várj bennünket, s a tőled megszokott magabiztossággal kalauzolj.
Sokat megéltünk mi a XX. század utolsó trimeszterében! S Te, Drága Barátom, mintha kétszer olyan gyorsan éltél volna át mindent. Sartre mondja: ... az Élet maga a kaland! És Te meg- és átélted a Nagy Kalandot, és tudtad azt szeretni minden szépségével és nyomorúságával együtt. Szárnyalásod szele olykor megsuhintott Bennünket, röghöz köttetett barátaidat, s olyankor veled együtt repülhettünk a nagy forgatagban: a bohém nyári éjszakák mulatságait osztva meg velünk.
De emlékeznem kell a "bölcsesség szeretetére", az igazi, mélyről jövő philo sophiá-ra: midőn Te, Greksza Attila barátunk, s jómagam, gimibe menvén, vagy jönvén, sétálva, mint az antik bölcsek, vitattuk e földi és égi világ törvényeit, axiómákat állítva, s döntve palléroztuk eszünket, csak úgy a magunk mulattatására.
Ez volt aztán igazi mulatság!Hát ez is csupán emlék ma már.
Búcsúznom kellene, de mégsem teszem, mert eszembe jutott az a bölcsesség amit Micimackó válaszolt Malackának: 
- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.


                    Ölel barátod:              Csaba

2013. november 12., kedd

Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Emlékszel?
Június volt, s mi ketten robogtunk
az irinyi búzamezők között,
s kétoldalt pipacs és búzavirág nyílt...
én mögötted ... a kismotoron ...
Oly fiatal volt még a Világ!
Ott az Idők kezdetén
szárnyaltunk,
mint Daidarosz és Ikarosz abban
az ősi mesében;
Te szóltál:
- Ne repülj közel a Naphoz Fiam!
ám én engedetlen gyermek
a Fénybe vágytam,
és  megperzselődve  buktam alá.
De Te akkor, tenyeredet tartva alám
úgy fogtál fel , hogy
Te magad zuhantál a Földre...
és esésed emberből Istenné emelt!
Elvetted a bűneinket!
hiszen megjártad a Krisztusi utat -
a fájdalom Golgotáját -
a megaláztatás bugyrait -
s győzelmes Úrként
magasodsz immáron
mindennapjaink kálváriája fölé!

S mégis itt vagy
velünk; Emberként,
Édesapánk!



2012. október 31., szerda

Festum omnium sanctorum et Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum

Az átmenet a tudatlanság és a tudás, a vadság és a kultúra között ott kezdődik, hogy milyen tisztességet adunk a halottainknak.


A IV. században mindenszentek ünnepét még a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg (az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja.) Az ünnep a VIII. században tevődött át november 1-jére, valószínűleg azért, hogy ezzel szenteljék meg a kelták régi népi újesztendejét. 835-ben Jámbor Lajos frank császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.


A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny anyaház alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, s a XIV. század elejétől Róma is átvette. A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapszik. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt tisztulniuk kell. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz kapcsolódó némelyik népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben, a bukovinai magyarok körében még ennivalót is vittek a temetőbe. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát, s néhol úgy tartották, hogy akié a családban a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.