2009. január 15., csütörtök

A Nyugat alkonya

Az 1920-as évek a fejlettnek mondott nyugati társadalmak számára egyértelműen az optimizmus
reneszánsza: a nyugati ember úgy hitte, hogy a tudomány és az értelem vette át a parancsnokságot végérvényesen. Az Antant megnyerte az első világháborút, s a Föld biztonságossá vált a demokráciák racionális uralma számára. Az irodalom nagyjai, Aldous Huxley, George Bernard Shaw, Herbert George Wells szintén a racionalizmus jegyében ábrázolták, értelmezték a társadalmat, figyelmeztetve annak lehetséges vadhajtásaira, tévútjaira. Voltak ugyan nyugtalanító jelenségek, mint például az oroszországi bolsevizmus, ám a Nyugat úgy hitte politikailag sikeresen izolálta a jelenséget, s csak nagyon kevesen vették észre, hogy a bolsevizmus alapideológiáját képező marxista-szocializmus – mely a demokráciába minden belefér elve alapján, nyugaton széleskörű népszerűségnek örvendett – micsoda veszélyeket hordoz magában az elkövetkezendőkre.
Nos, eme optimista korszak kellős közepén megjelent egy olyan könyv, amely minden gondolkodó
embert erőteljesen megzavart. A szerző Oswald Spengler, s művének címe „A Nyugat alkonya”.
Zavaró és kétségtelenül kétségbeejtő írás volt ez, hiszen azt közölte az akkori önnön optimizmusától megrészegült nemzedékkel, hogy racionális diadaluk, haladó politikai vívmányaik ellenére a nyugati civilizáció szívében kezdetét vette valamiféle bomlási folyamat. S a figyelmeztetés nem maradt magányos prófécia, hiszen más, nyugtalanító írások is megjelentek:
Thomas Mann Varázshegye, James Joyce Ulyssese, Marcel Prousttól Az eltűnt idő nyomában
vagy T. S. Eliottól A Puszta Ország. A sok jóslat, ráérzés között mégis Spengleré volt a legnyugtalanítóbb. Ő, német kollegája, Herder történelemszemléletét tekintette kiinduló pontnak. E szerint létezik egyfajta történelmi morfológia, vagyis minden kultúrának megvan a maga fiatalkora, csúcspontja, majd olyan időszaka melyben hanyatlani kezd. A kérdés csupán az, hogy a társadalom tagjai érzékelhetik-e egyáltalán azt, hogy az adott kultúra mely periódusában élnek? A válasz megint csak Spengler elméletében rejlik: a hanyatlás idején a civilizáció oly módon próbálja magát egyben tartani, hogy ésszerű terveket, programokat, politikai elméleteket gyárt, melyeknek az eredménye mégis a megrokkanás, a megmerevedés és végül az anarchia, a káosz. Vagyis a fiatalkor, a kiteljesedés időszakára, s a csúcspont elérésére egyfajta spontaneitás jellemző: a kultúra tagjai belesimulnak abba, annak szerves részesei, alkotói, befogadói, művelői lesznek. A kultúra e fázisában az egyén szinte génjeiben hordozza kultúrájának minden misztériumát, szavak nélkül érti, érzékeli a tradíciókat, s a közösség egyben tartó ereje éppen ezekben a hagyományokban rejlik, melyek az egyes emberben az önfeláldozás képességét fejlesztik ki a közösség irányába. Ezzel szemben a hanyatlás korszakában a tradicionalitás elveszíti korábbi jelentőségét, s ahogy csökken a társadalom, a civilizáció életében az egyben tartó
hagyományok jelentősége, úgy veszíti el az egyén az önfeláldozásra való
képességét. Tehát képes-e az adott kultúra a spontaneitásra, vagy megtervezett jövőképekkel igyekszik ámítani önmagát? A kérdés megválaszolása egyértelmű választ ad arra, civilizációnk
növekvő, vagy hanyatló stádiumban leledzik-e.
Ha elfogadjuk Spengler nézeteit, akkor meg kell állapítsuk, hogy jelenleg éppen azon a ponton állunk, mikor is ifjonti, leleményes és varázslatos termékenységünk korszakából a bizonytalanság, a szorongás, a kiötlött programok, vagyis a vég kezdetének korszakába lépünk. Ha történelmi analógiát keresünk a probléma érthetőbb megvilágítására - ismét csak Spenglert hívva segítségül -, a mi korunk a Kr.e. II. századra emlékeztet, a karthágói háborúk idejére, mikor is a görög kultúra és világ hellenizmussá vedlett, s Róma katonaállama hódított a mediterrán világban, hogy a közeli jövőben a romanizáció eszközével eggyé gyúrja az egyes népek tradícióit. Ez az a korszak, melyet Spengler a Második Vallásosság korszakának is nevezett: ami a nagyvárosi tömegek kenyérrel és cirkusszal való kábításának politikája, kiegészítve az erőszak és a brutalitás általános térhódításával a populáris szórakoztatás terén.
Érdemes egy pillanatra elidőznünk a fenti analógiánál. Talán már önmagában az a megállapításmeglepi az olvasót, hogy Spengler a karthágói háborúkból kikerülő Rómát a hanyatlással hozza összefüggésbe, hiszen aki az ókori világ történetével - ha középiskolai szinten is - foglalkozott, tudja, hogy Róma csak ezután ér birodalmi kiteljesedésének zenitjére, hogy majd az augustusi kor áldásait élvezze.
Ám, ha mélyebben belegondolunk, mi ez, ha nem a válság, a hanyatlás kezdete. Róma valóban ekkortól válik világbirodalommá, az ókori mediterrán „globalizáció” megtestesítőjévé. Ez természetesen jelentős életszínvonal növekedést hoz nem csupán a latinok, itáliaiak, hanem a Rómához önként, vagy kényszerből csatlakozott "barbárok" számára is, miközben elveszítik saját kultúrájukat – tegyük hozzá a latinok is -, és romanizálódnak. S a romanizáció égisze alatt a sokféle kultúra, tradíció, vallás, misztérium egybeolvad, s megszületik az első igazi civilizáció, az antikvitás.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy válságokkal viselős kor ez, amely válságjelenségeken csak ideiglenesen tudnak úrrá lenni az olyan programok, „megszerkesztett” politikai modellek, mint a principátus, vagy később a dominátus intézményrendszere. S a válság a római társadalom és politika egészét felöleli.
Válságba kerül a paraszti életforma, s ehhez az életformához jellegzetesen kötődő településtípus, a falu. Válságba kerül a társadalom védelmi rendszere, a hadsereg is. S a kettő között szoros összefüggés mutatkozik, hiszen a tradicionális társadalmakban éppen a parasztság az, aki védve saját földjét képes volt a halálmegvető önfeláldozásra az egész közösség érdekében, ám ez a parasztság a Kr.e. II. század közepére arra kellet rádöbbenjen, hogy a folyamatos földszerző, majd Földközi-tenger medencéjét meghódító háborúk elveszítették eredeti célkitűzéseiket. A háború immáron föléje nőtt az egyes embernek, s már nem a háború volt a közösségért, az emberért, hanem a közösség, az ember a háborúért. A győztes római katona odahaza vesztes római polgár, birtokai tönkremenve, eladósodva a politikai elit martalékává lettek. Ez a folyamat azonban nem csak a társadalom és hadsereg morális válságának forrásául szolgált, hanem önmagában a hadsereg létét, s rajta keresztül az egész római állam fennmaradását veszélyeztette. Azzal ugyanis, hogy a latin paraszt földnélküli városi proletárrá lett, megcsappant a hadsereg utánpótlásának forrása, s ezáltal Róma is sebezhetővé vált. A megoldás a zsoldoshadsereg, azaz Marius nevéhez fűződő hadseregreform. Ám a zsoldoskatona már nem önfeláldozásból, hazaszeretetből harcol, hanem pénzért, fizetségért, s így az elit politika eszköztárába vonul be, ahol már nem Róma, a haza a fontos, hanem a hatalom birtoklása. Így devalválódott a politika a gyilkos polgárháborúk szintjére, később az intrikákkal terhes császári udvar termeibe. A hadsereg ugyan fennmaradt, s vele együtt még több évszázadon keresztül a római állam is, ám minden elveszítette eredeti célját és funkcióját.
De válságba került a köztársasági intézményrendszer, s rajta keresztül a még falusi földközösségek korából örökölt, ám azóta jelentősen módosult demokrácia is. A hódításokat, nagy kiterjedésű birodalmat ugyanis nem lehetett demokratikus módon kormányozni. Itt már csak az „Oszd meg és uralkodj!” elve hozhatott tartós sikert, amely elvet csakis diktatórikus módszerekkel lehet érvényre juttatni. Ám a cezarizmus oly veszélyes eszköznek bizonyult, hogy nem egyszer magát az uralkodót, a diktátort is felfalta, lévén az erőszak és brutalitás áthatotta a politika egészét. „Jaj a legyőzötteknek!”- idézhetjük a másik ismert latin mondást, amely kiválóan jellemzi a több évszázadig fennálló morális válságot. Ha megvizsgáljuk a római köztársaság polgárháborúinak történetét, s a száraznak tűnő lexikalitást lehántjuk az eseményekről, akkor világosan láthatjuk, hogy itt a caesari vagy a pompeiusi, illetve az octavianusi és az antoniusi uralom nem jelent más-más alternatívát a végkifejlet szempontjából. Ezekben a harcokban csupán egyetlen kérdés került élesen a felszínre: ki legyen a diktátor, ki az, aki a principatusnak nevezett bújtatott egyeduralmat létrehozhatja?
S végezetül az egész mediterrán világ szellemi és szakrális válságáról is beszélhetünk, melyet szintén nem képesek megnyugtató módon kezelni. A tudomány és a művészetek már nem tudnak újat alkotni, megmerevednek. A hellenizmus, vagy a római kor tudósa igazából már nem tesznek nagy felfedezéseket, inkább a korábbi korok tudományának szintézisére vállalkoznak. Persze ez önmagában nem baj, sőt roppant hasznos, hiszen ezáltal egybegyűjtik mindazt a tudást, amit mindaddig felhalmozott az emberi elme. Ám ugyanakkor mereven ragaszkodnak bizonyos definiált igazságokhoz, melyek természetesen igazságok, ha a meghatározott axiómák szemüvegén keresztül vizsgáljuk őket, ám nem feltétlenül állják meg a helyüket, ha ezt a szemüveget esetleg letesszük. Nos, a korbeli tudomány erre a szemléletváltásra már képtelen, s ezáltal válságba kerül.
S ha az analógiát végigfuttatjuk, számos párhuzamos jelenségre lehetünk figyelmesek sajátkorunk, s az imént vázolt római kor között. A fejlettnek mondott északi régió a XX. századháborúkkal viselős korszaka után –melyekben az volt a fő kérdés, hogy melyik nemzetvezetésével, és milyen módon valósul meg az európai rend – globális kultúrát épít, melynek alapja az angolszász kultúra amerikanizálódott változata. Sokan szeretnénekehhez a globális rendhez csatlakozni különféle politikai modelleken keresztül, hiszen ez a globális civilizáció az életnívó feltétlen emelkedésével kecsegtet, s ezért cserébe az egyes nemzetek hajlandóak nemzeti karakterüket, sajátos kulturális arculatukat is feladni. Ám ebben - a herderi szóhasználattal élve - nemzetjellem feladásban a társadalom elveszíti önfeláldozó képességét, hiszen az olyan eszmék, mint az „Egyesült Európa” eszméje távolivá és ködössé válik az egyes ember számára, aki az új világrendben csupán egyéni, jobb esetben szűkebb családja boldogulását keresi. Nem is beszélve arról, hogy ez a globalizált világ nem is várja el az egyéntől a hősiesség,önfeláldozás tradicionális viselkedési sztereotípiáit, hiszen a rendre, az esetleges külső veszélyekre egy hivatásos, profi zsoldoshaderő vigyáz. Sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy mindazok a hősiesnek, önfeláldozónak mondható normatívák, melyek akár csak ötven évvel ezelőtt jellemezték ezeket a társadalmakat, egyenes elvetendő, káros, s egyre inkább tiltott viselkedéssé lesznek, hiszen az önfeláldozás, hősiesség a tradicionalitás mellet a gondolkodás képességét, az egyéniség meglétét is feltételezi. A globalizált munkaerőpiac ugyanis ezekre a képességekre egyre kevésbé kíváncsi, sokkal fontosabb a speciális képzés, a részterületek ismerete, a folyamatos átképzésre való hajlandóság, a „holtig tanulás” képessége és elfogadása, ami a szaktudást illeti, s az összefüggések meglátása, az átfogó, rendszerező tudás, az önképzés egyre kevésbé kívánatos. Így válhat az egyén csakis részévé a multinacionális civilizációnak, s lehet az amerikai típusú agymosó tréningek potenciális alanya. Világos az is, hogy a fentebb felvázolt kívánatos tulajdonságok azért is fontosak, s az elvetendő önálló gondolkodás azért is szükségtelen egy fogyasztói társadalomban, hiszen az egyén csakis ilyetén módon vehető rá a folyamatos fogyasztásra, s csakis ilyetén módon bombázható hatékonyan a legkülönfélébb marketingmódszerek és reklámok áradatával. Az egyén morális és mentális válságának korszaka ez, melyben a társadalom megújulási képessége, s egyben azonosságtudatát szolgáló tradícionalitása vész el.
A globális kultúra, politika ugyanakkor idegesen tekint minden olyan nemzeti megnyilvánulásra, amely önnön értékeit merészen megpróbálja felvállalni, s esetlegesen kikerülve a nagy globális olvasztótégelyt, egyéni útját igyekszik járni. Az ilyen nacionalistának, rasszistának, sőt antiszemitának kikiáltott hajtásokat aztán a globális világrend vezetői csíráiban elfojtják a politikai, a monetális, s ha ez nem megy a katonai zsarolás eszközeivel.
A mienkhez hasonló időszakok másik jellemző vonása, hogy a kultúra formáit le- és elvetik. A hanyatló periódus nemzedékei saját kultúrájuk egész történetét lényegtelennek tartják, hiszen a tradicionalitás jelentőségének csökkenése felszámolja azokat a természetes, spontán tanulási folyamatokat, melynek során a közösség minden tagja szinte belenő saját kultúrájába, s ez által a történelem, a filozófia, vallás, művészet - vagyis a kultúra hordozói -, száraz lexikalitássá degradálódnak, melyek ismerete nem szolgálja kellően a mindennapi megélhetést. Nyilvánvaló persze az is, hogy a hanyatló korszakok nemzedékeinek rengeteg problémával kell szembenézniük, s számtalan új információt és hatást kell feldolgozniuk. Így arra a következtetésre juthatunk, hogy figyelmük minden bizonnyal a jelenre összpontosul, s talán egy részük azzal a jövővel is foglalkozik, melynek elengedhetetlen része az új civilizációs, multikulturális formák kialakítása.
A kérdés mindezek után csupán az, hogy a hanyatló szakaszába érkezett nyugati kultúra képes-e a globalizáció során a megújulásra, a globális civilizációba történő besimulásra, vagy sem. Egyáltalán a globalizáció során kialakul-e egy valóban új kultúra, a maga ifjonti spontaneitásával, tradícionalitásával, tagjainak önfeláldozó képességével?
A kérdésre már a XX. század első felében más és más választ adtak.
Leo Frobenius, német művelődéstörténész - aki Spengler kortársa volt -, erről optimista módon nyilatkozott. Ő szintén felismerte a hanyatlást, s azt a visszafordíthatatlan végzetnek tekintette, ám antropológus és Afrika-kutató révén, vizsgálódásai nem csupán a fejlett civilizációkkal foglalkozott, hanem a természeti népekével is. Alapelmélete szerint az emberiség művelődéstörténete három nagy korszakra bontható. Az első a gyűjtögetők, vadászok és növénytermesztő faluközösségek írástudatlan korszaka. A második a Kr.e. IV. évezredben vette kezdetét. Ez volt az írástudó kultúrák monumentális kora, amely Mezopotámiából, Egyiptomból, Indiából, Kínából indult, majd Görögországban, Rómában, Közép- és Dél-Amerika prekolumbiánus kultúráiban, a perzsa-arab Levantéban, a gótikus Európában folytatódott, s töretlenül fejlődött a XX. század harmadik harmadáig. S végezetül az utolsó periódus a globalitásra ébredő kor, mely Frobenius szerint több tízezer évig is el fog tartani, s minden bizonnyal ez lesz az emberiség művelődéstörténetének végső szakasza. Ő tehát a „nyugat alkonyát” tág összefüggésben szemlélte, s egy új, végtelen lehetőségeket hordozó korszak kezdetének tekintette. A korábban egymástól elzárt világok egymásra találnak, a keleti kultúrák tradíciói, s a tudomány és technika áldásos együttműködése egy eddig soha nem tapasztalt civilizáció áldásait nyújtják az egész emberi fajnak.
Spengler egészen másképpen látta ezt a kérdést. Szerinte a tudomány és technika a nyugati ember mentalitásának kifejeződései, amelyet a nem nyugatiak csak azért vesznek át, hogy segítségével aláássák és elpusztítsák a Nyugatot. Más szóval a nyugati világ alkonyával egy globális méretű összecsapás érlelődik a fejlett régió és a mai szóhasználattal élve „harmadik világ” között, mely során az ázsiai, afrikai tömegek hordái elsöprik a nyugati civilizációt. Ezután nem lesz semmiféle tudományos vagy ipari fejlődés, az ez irányú hozzáértés, sőt érdeklődés hiánya miatt, aminek az eredménye a technológia hanyatlása lesz, s a népek visszatérnek az eredeti életformájukhoz.
A két alternatíva tehát más és más végkifejletet ígér. A kérdés tehát az, hogy jelenünk világpolitikai eseményei vajon melyik út irányába térítik el a jövőt? Az 1990-es években fokozódó terrorizmus, mely a 2001-es New York-i Világkereskedelmi Központ elleni támadásban ért zenitjére, s az e mögött megbúvó iszlám fundamentalista mozgalmak aktivitása Amerika, illetve a fejlett északi régió ellen, az egyre feszültebbé váló palesztin-izraeli viszony, a „harmadik világ” egyre határozottabb migrációja egy, s tegyük hozzá Oroszország újjáéledése a küszöbön álló totális háború lehetőségét rajzolja elénk. Csakhogy ez a háború, melyet - ha lesznek túlélői – III. világháborúnak fognak hívni, minőségileg más lesz, mint az előző. Ez a hagyományos csataterek mellett - talán helyett -, a metropolisok betondzsungeleiben fog zajlani, a gerilla hadviselés és a terrorizmus minden eszközével, s a vegyi, biológiai, sőt atomfegyverek teljes arzenáljával.
Persze ez talán ma még csak vízió, s talán el is kerülhető. Ám az elkerülés érdekében a fejlett államok közösségeinek, a globális világrend katonai szervezeteinek egyre keményebb és határozottabb viselkedést kell tanúsítaniuk a lehetséges veszélyhordozó források, országok, csoportokkal szemben. Ez az út viszont a demokráciát folytja meg, hiszen az erős kéz politikája a katonai, titkosszolgálati erő koncentrációját követeli. De hiszen, aki jól megtanulta a történelmet, az tisztában van azzal is, hogy egy birodalmat nem lehet városállamra méretezett államapparátussal és módszerekkel kormányozni.

2 megjegyzés:

samsara írta...

Köszönöm a látogatásod és megjegyzésed. Én is érdeklődéssel olvasom írásaid és gyönyörködöm a képeidben.
Minden jót kívánok.
Ilona

Farkas-Agmánd írta...

Alapgondolatok Splengler említett művéből, jelen formába én öntöttem, hozzátéve saját ideáimat.