Én Uram! Én junhomban lakozó Isten!
Kinek nem tudom a nevét – segíts!
Segíts, hogy kimondjalak Uram!
A neved, Uram – tudtam, de elfelejtettem.
Miként szólítsalak, LELKEMBEN LAKOZÓ?
Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.
Hazaértünk. A templom árnyékában,
Hol vártak az itthon maradottak –
Kikről azt gondoltam gyengék, kik nem indultak sehová,
nem ismerték az Álmot, nem kívánták az Ismeretlent.
Ők, az itthon maradottak – kiket irigyeltem –
akik maradtak, akik tűrtek – akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.
Tudtam, hogy más vagyok – csavargó.
Indultam, nyitottan az országúton, szabadon.
Azt hittem ennyi elég lesz, azt gondoltam ez a szabadság.
Csavargók – kik értjük egymást, szavak,
írás és jelek nélkül.
Hontalanok – csak megyünk, megérkezünk,
hazudjuk: otthon vagyunk – de sosem érkezünk haza.
A Tékozló Fiú kalandoktól terhesen tér haza,
gyermekei ismeretlen arcát nézik,
s szorongó lélekkel hallgatják szavait.
Különcnek tetszik a család szemében,
pedig elhagyta őket, sokszor, s mégis megbocsátanak.
Soha nem hazudott magának:
gyermekeit szerette,
s asszonyait is, talán (?)
de mindennél jobban imádta az utat,
s most nem akarja magányosan bevégezni,
mert csavarogni jó egyedül, de meghalni nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése