Április 24: Szent György napja. A hagyomány szerint Orosháza alapító ősatyái 1744-ben ezen a napon álltak meg e tájon, s határozták el, hogy e föld, akkor még a vásárhelyi puszta keleti szegelete, az aradi göbölyhajtó út mentén, jó lesz a letelepedésre.
Azóta itt vagyunk, legalább is anyai őseim orosháziként születtek, nevelkedtek az evangélikus hitben, művelték a földet, szerettek, gyermeket neveltek, s mikor a Teremtő magához szólította Őket testük kiköltözött az Alvégi, vagy Felvégi temetőbe.
A városi ünnepségek kavalkádjában immáron hagyomány, hogy ez alkalommal adják át sok más kitüntetés mellett az Orosháza Városért kitüntetéseket. Az idei esztendőben, a kereknek mondható 265. évfordulón hárman kapták a közösség elismerését jelentő díjat: Horváth József, Ribár János evangélikus esperes és Fülöp Béla címzetes gimnáziumi igazgató, közíró, kultúraszervező, kit újabban Károlyiként is ismerni illik, s aki - nem mellesleg - az én édesapám.
Édesapám!
Hosszan lehetne sorolni mindazt, mit 1969, Orosházára való érkezésünk óta, mind a helyi, mind a megyei közélet jeles alakja tettél. Úgy hiszem megteszik ezt helyettem mások. Másról szólok én. Arról, mit nem tudhat, csak az, ki velünk él.
A hétvégén, a városi ünnepség után, emlékek jutottak eszembe. Mikor kicsiny gyermek voltam Kolozsváron voltál. Mindig vártalak haza. Irinyben laktunk akkor, s ha jól emlékszem egyetemi szünetekben jöttél, máskor mi mentünk édesanyával Kolozsvárra.
Iriny, a Száraz Ér mentén, istenháta mögötti kicsiny falu. Emlékszem, volt egy motorod, Kecskének nevezted. Három-négy évesen felejthetetlen volt felülni mögéd, s robogni a falu körüli dűlőkön. Aztán az Ér, melyre úgy emlékszem nem volt kifejezetten száraz. Sőt, akkoriban roppant bő víz csordogált benne. Rendszeresen próbálkoztunk a halfogással ott, s tettük ezt akkor is, ha a végén a halászoktól vettük meg a vacsorára valót. És jártak nálunk a kolozsváriak, a későbbi nagyok: Kocsis Pistára emlékszem, s talán Szilágyi Domokos is mintha egyszer megfordult volna ott, s Forró Laci, pogány keresztapám, ki úgy hiszem bölcs ember volt. A nagy diskurzusok, a "balladás esték", miket áhítattal hallgattam, akkor is , ha nem mindent értettem belőle. Költészet, dal volt egy-egy ilyen este. Azt hiszem itt szólt hozzám először a múlt, a történelem, a hazám.
Haza? Sok mindent nem értettem akkoriban. Nem értettem, hogy lehet az, hogy Magyarország, és így anyai nagyapámék is, ott vannak, túl, az áthághatatlan határ másik oldalán? Hogy lehet az, hogy Romániának hívják azt az országot, ahol élünk, s mi mégis, de körülöttünk mindenki magyarul beszél. Volt ugyan egy különös csoport az óvodában, Nagykárolyban, kik románul, számomra érthetetlen nyelven beszéltek, de határozottan emlékszem, s állítom, hogy a '60-as években ők voltak a kisebbség.
Nagykároly, Iriny, Mezőpetri. Nekem ez volt a Paradicsom. Amikor 1969 októberében átköltöztünk Orosházára, úgy éreztem magam, mint azok az Elsők, kiket az Úr vétkük miatt kiűzetett. Néztem ki a vonat ablakán, elhagytuk Nagykárolyt, talán már a határt is átléptük, s a könnynek csorogtak arcomon.
Aztán Orosháza: hamar megszerettem ezt a várost, bár nagyon-nagyon sokáig elsírtam magam esténként, ha eszembe jutott a határain Kerubokkal őrzött Édenkert, Fülöp nagyapámék nagykárolyi háza, a hatalmas udvar, Irinyben a házunkkal szembeni kis rét, azon túl a kiserdő, vagy a derék svábok lakta Mezőpetri, hol kiskocsin húztuk haza a szomszéd gyerekekkel a péknél süttetett, de otthon dagasztott-kelesztett meleg kenyeret.
Orosháza más izgalmakat ígért, s nyújtott is számomra, ahogyan lassan kitárta előttem az új Éden kapuit. A Huba utcai ház és annak kertje, nagyapámék akkor még álló szíkháti tanyája, Csinibaba, Szabó nagyapám lovacskája, aztán az iskola. No, nem azért mert annyira szerettem tanulni, mert valljuk be, a kötelességszerű tanulással bizony igencsak hadi lábon álltam. Sokkal inkább a barátok, a bandázás, a fiús csínytevések, s a kaland, képzeletünk végtelen szárnyalása egy álomvilágba repített akkor valamennyiőnket.
És a mozi. Te voltál akkor ott az igazgató, így minden előadásra szabad bejárásom volt. Még a korhatáros filmeket is megnéztem, bár szigorú parancsba adtad a jegyszedő asszonyoknak, hogy be ne merjenek engedni, de a gépház kis ablakán azért mégis csak végiglestem a tiltott filmeket. Akkoriban egy kis időre ketten voltunk egymásnak, s úgy hiszem szövetségünk akkor pecsételődött meg véglegesen.
És peregtek a '70-es évek. Mindketten jártuk a kiszabott utat. Te megkaptad a kiteljesedés lehetőségét, tanárként, pedagógusként tetted azt, mire elhivattál. Én lassan felcseperedvén keresgéltem, mit is kezdjek a rám mért talentummal? És lassan a '80-as évek is elbúcsúztak, és változott a világ, nagyot fordult Európa.
Hittük a jövőt. Hittük, hogy múlik minden, ami fáj. Hittük, hogy Isten országa itt a Földön ....
Hittük a szabad szót, hittünk azoknak, kik akkor szabad madárként szállni vágytak, s nem láttuk az elárultatást. Lassan döbbentünk arra rá, de mégis az elsők között ismertük fel: becsaptak, eladtak valamennyiünket.
Egy kincsünk maradt: a Hit. S Mi egymásnak, a család, a gyermekek, az unokák. S Te bölcs pátriárka lettél, s én, kinek vinni kell tovább a Törvényt. Vezetni, kik ránk bízattak. Mert ez a dolgok rendje.
"... és végül marad a hit, remény és szeretet. S e három közül legfontosabb a szeretet."
Hosszan lehetne sorolni mindazt, mit 1969, Orosházára való érkezésünk óta, mind a helyi, mind a megyei közélet jeles alakja tettél. Úgy hiszem megteszik ezt helyettem mások. Másról szólok én. Arról, mit nem tudhat, csak az, ki velünk él.
A hétvégén, a városi ünnepség után, emlékek jutottak eszembe. Mikor kicsiny gyermek voltam Kolozsváron voltál. Mindig vártalak haza. Irinyben laktunk akkor, s ha jól emlékszem egyetemi szünetekben jöttél, máskor mi mentünk édesanyával Kolozsvárra.
Iriny, a Száraz Ér mentén, istenháta mögötti kicsiny falu. Emlékszem, volt egy motorod, Kecskének nevezted. Három-négy évesen felejthetetlen volt felülni mögéd, s robogni a falu körüli dűlőkön. Aztán az Ér, melyre úgy emlékszem nem volt kifejezetten száraz. Sőt, akkoriban roppant bő víz csordogált benne. Rendszeresen próbálkoztunk a halfogással ott, s tettük ezt akkor is, ha a végén a halászoktól vettük meg a vacsorára valót. És jártak nálunk a kolozsváriak, a későbbi nagyok: Kocsis Pistára emlékszem, s talán Szilágyi Domokos is mintha egyszer megfordult volna ott, s Forró Laci, pogány keresztapám, ki úgy hiszem bölcs ember volt. A nagy diskurzusok, a "balladás esték", miket áhítattal hallgattam, akkor is , ha nem mindent értettem belőle. Költészet, dal volt egy-egy ilyen este. Azt hiszem itt szólt hozzám először a múlt, a történelem, a hazám.
Haza? Sok mindent nem értettem akkoriban. Nem értettem, hogy lehet az, hogy Magyarország, és így anyai nagyapámék is, ott vannak, túl, az áthághatatlan határ másik oldalán? Hogy lehet az, hogy Romániának hívják azt az országot, ahol élünk, s mi mégis, de körülöttünk mindenki magyarul beszél. Volt ugyan egy különös csoport az óvodában, Nagykárolyban, kik románul, számomra érthetetlen nyelven beszéltek, de határozottan emlékszem, s állítom, hogy a '60-as években ők voltak a kisebbség.
Nagykároly, Iriny, Mezőpetri. Nekem ez volt a Paradicsom. Amikor 1969 októberében átköltöztünk Orosházára, úgy éreztem magam, mint azok az Elsők, kiket az Úr vétkük miatt kiűzetett. Néztem ki a vonat ablakán, elhagytuk Nagykárolyt, talán már a határt is átléptük, s a könnynek csorogtak arcomon.
Aztán Orosháza: hamar megszerettem ezt a várost, bár nagyon-nagyon sokáig elsírtam magam esténként, ha eszembe jutott a határain Kerubokkal őrzött Édenkert, Fülöp nagyapámék nagykárolyi háza, a hatalmas udvar, Irinyben a házunkkal szembeni kis rét, azon túl a kiserdő, vagy a derék svábok lakta Mezőpetri, hol kiskocsin húztuk haza a szomszéd gyerekekkel a péknél süttetett, de otthon dagasztott-kelesztett meleg kenyeret.
Orosháza más izgalmakat ígért, s nyújtott is számomra, ahogyan lassan kitárta előttem az új Éden kapuit. A Huba utcai ház és annak kertje, nagyapámék akkor még álló szíkháti tanyája, Csinibaba, Szabó nagyapám lovacskája, aztán az iskola. No, nem azért mert annyira szerettem tanulni, mert valljuk be, a kötelességszerű tanulással bizony igencsak hadi lábon álltam. Sokkal inkább a barátok, a bandázás, a fiús csínytevések, s a kaland, képzeletünk végtelen szárnyalása egy álomvilágba repített akkor valamennyiőnket.
És a mozi. Te voltál akkor ott az igazgató, így minden előadásra szabad bejárásom volt. Még a korhatáros filmeket is megnéztem, bár szigorú parancsba adtad a jegyszedő asszonyoknak, hogy be ne merjenek engedni, de a gépház kis ablakán azért mégis csak végiglestem a tiltott filmeket. Akkoriban egy kis időre ketten voltunk egymásnak, s úgy hiszem szövetségünk akkor pecsételődött meg véglegesen.
És peregtek a '70-es évek. Mindketten jártuk a kiszabott utat. Te megkaptad a kiteljesedés lehetőségét, tanárként, pedagógusként tetted azt, mire elhivattál. Én lassan felcseperedvén keresgéltem, mit is kezdjek a rám mért talentummal? És lassan a '80-as évek is elbúcsúztak, és változott a világ, nagyot fordult Európa.
Hittük a jövőt. Hittük, hogy múlik minden, ami fáj. Hittük, hogy Isten országa itt a Földön ....
Hittük a szabad szót, hittünk azoknak, kik akkor szabad madárként szállni vágytak, s nem láttuk az elárultatást. Lassan döbbentünk arra rá, de mégis az elsők között ismertük fel: becsaptak, eladtak valamennyiünket.
Egy kincsünk maradt: a Hit. S Mi egymásnak, a család, a gyermekek, az unokák. S Te bölcs pátriárka lettél, s én, kinek vinni kell tovább a Törvényt. Vezetni, kik ránk bízattak. Mert ez a dolgok rendje.
"... és végül marad a hit, remény és szeretet. S e három közül legfontosabb a szeretet."
1 megjegyzés:
Köszönöm, mily sokat lehetne beszélni minderről... Azért én mégiscsak szerencsés ember vagyok, mert köröttem olyan gyerekek/keim vannak, akik csak továbbvisznek valamit...Ez a jó!
Köszönöm
Apu
Megjegyzés küldése