2008. november 12., szerda

160 év depresszió

A mai magyar közgondolkodást alapvetően a fásultság, a reményvesztettség és a nihil jellemzi. A nemzet tagjainak túlnyomó többségét alig-alig, vagy inkább egyáltalán nem lehet ebből a mély depresszióból kirángatni. Úgy tűnik, hogy a változtatás puszta szándéka is illúzió. Az "Istenadta nép" beletörődött sorsába. Magában morgolódva, de belátással elfogad mindent, amit az úri huncutságnak tartott politika, pontosabban szólva hatalmon lévő politikai elit a saját túlélése érdekében újabb és újabb gazdasági diktátumok formájában a nemzet nyakába akaszt. Egy-egy kisebb csoportnak ugyan eszébe jut, hogy talán felelősöket kellene keresni, esetlegesen szankcionálni őket tetteikért, ám a többség - bár elvben egyetért velük - a békesség kedvéért elveti a felelősségre vonás gondolatát, s mindent újból lenyel, vagyis a dolgok történnek tovább, következmények nélkül.



Miért is van ez így? Hol kezdődött a nagy nemzeti depresszió?



1849 óta Magyarországon depresszióval küszködő nemzedékek váltogatják egymást. Ezt világosan láthatja mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott az újkori magyar történelemmel, illetve megélt már ebben a hazában 40-50, vagy ennél több esztendőt is. Voltak persze pillanatok, amikor reménykedve fel mertük emelni a tekintetünket, meg mertük fogni egymás kezét, ám ezek hamar elmúltak.



A Milleneum, a századforduló a gazdasági fejlődése mögött mély válság jelek lapultak. Kossuth "Kasszandra-levelében" megfogalmazott jóslat beteljesülni látszott. Zsigerből érezte ezt az akkori értelmiség: Ady és a Nyugatos generáció kétségbe esve hirdette: egy új Mohács előtt áll az ország, de senki nem hitt nekik. Közben másfél millió magyar ember "kitántorgott Amerikába" - mert az akkori elit nem ismerte fel, hogy föld kell a magyarnak -, miközben Erdély közepébe, az Alföld peremére románok telepedtek, a felvidéki szlovákság egyre délebbre, a Délvidéken pedig a szerbek egyre északabbra húzódtak. S jött az 1920. esztendő, s Ady látomása beteljesült: Trianonban szétszakították az országot, s mi örülhettünk, hogy ennyi is maradt. Bebizonyosodott, hogy a XIX. század legliberálisabb szellemű nemzetiségi törvénye hiábavaló akkor, ha vele szemben a tömény nacionalizmus, és persze a nagyhatalmi érdek dolgozik. Kevés volt az, sőt a nemzetiségiek elnyomásával vádolták meg, tegyük hozzá roppant sikeresen, a magyart. Nem számítottak a wilsoni elvek, nem számított a nemzeti önrendelkezés egyébként roppant hangzatos jelszava sem. Trianonban inkább hittek a román, vagy a szerb, cseh álláspontnak, amely oly túlzó állításoktól sem riadt vissza, mi szerint Nagyváradon, sőt Debrecenben is csak a polgármester és a csendőrkapitány magyar.



A "Nagy háború" és Trianon iszonyata után a '20-as évek szinte kilátástalan útkeresése, majd a gazdasági világválság csak még mélyebb depresszióba taszították a nemzetet. A '30-as évek gazdasági növekedése, az életképes parasztgazdaságok megerősödése, majd az évtized végén az első, majd a második bécsi döntés a nemzetegyesítő politika pillanatnyi sikere adott némi reményt. Talán lesz magyar feltámadás, talán Szent István országa, ha nem is a történelmi határok mentén, de legalább az etnikai revízió igényével helyreáll. Ám a második világégés végére a nemzetegyesítés realitása ismét odalett.



A koalíciós idők szemvillanásnyi demokráciája talán egy pillanatra új reménysugarat jelentett, de 1947-től, a "kékcédulás" választásoktól kezdve józanul gondolkodó ember nem hihette, hogy Magyarország szuverenitása megmaradhat. 1950-től már nem is a szuverenitás elvesztése feletti fájdalom, hanem a puszta életben maradás, az avo-s pribékektől való rettegés, "a ne szólj szám nem fáj fejem" túlélési stratégiája határozta meg a mindennapokat. Az orweli világ köszöntött hazánkra. Persze volt "Fényes szellők" nemzedéke, akik természetesen, talán másként élték meg azt az időt. Ám azt gondolom, hogy bennük is felmerülhetett, hogy nincs itt minden rendben, valami nem stimmel a nagy gépezetben, homok szem került a fogaskerekek közé.



És jött 1956 ősze: 13 nap remény, ami november 4-én az orosz tankok lánctalpainak nyikorgásában szertefoszlott. Vihar tombolt Magyarországon, megtorlás, olyanokkal szemben, akik nem is gondolták, hogy a siralomházba kerülhetnek. Az egész társadalmat a rettegés járta át.
A terror után, a '60-as években megindult a rendszer egyfajta konszolidációja, s a mélyben talán egyfajta "polgárosodás" is kibontakozott. Persze ez afféle "kispolgárosodás" volt csupán. A magyar társadalom tagjai a nemzeti megmaradás kérdései helyett olyan földhözragadt dolgok felé fordították tekintetüket, mint a háztáji gazdaság, amely előbb utóbb kitermelt egy Trabantot, később esetleg egy Skodát, vagy Zsigulit.
Persze meg volt ennek az ára, ahogyan a problémát nagyon találóan a korabeli vicclap karikatúristája oly találóan megfogalmazta: "Kicsi, vagy kocsi?" Ezzel megindult a nemzetfogyás, az egy, maximum kétgyermekes családmodell általános lett. A kormányzat megfogalmazta az ellenlépést. Kedvezményes lakásépítési kölcsön, szociálpolitikai kedvezmény által megelőlegezett támogatás a második, sőt harmadik gyermekre. Nem nemzetmentő poltikai volt ez, csupán jól felfogott érdek. Ameddig az emberek az építkezéssekkel, a bevállalt gyermekek "legyártásával", a háztáji gazdasággal, szóval a gyarapodással vannak elfoglalva, addig a politikát meghagyják a kiválasztott elvtársak számára. Nem lesz újabb '56!

S a koncepció három évtizeden keresztül bevált. Aztán jöt a gazdasági krach, a Szovjetunió Glasznoszty-ja, Peresztrojkája, a hihetetlen mértékű eladósodás, ami végül a rendszerváltáshoz, mások szerint csak módszerváltáshoz vezetett.
Persze a '80-as '90-es évek fordulóján ismét voltak reményeink. Gondoltuk szabad hazában, nemzetünk iránt felelősséget érző és vállaló kormányok áldásos tevékenységével, a Trianonban szétszakított nemzet újbóli egyesítése által ismét lesz magyar jövő.

Nem így lett! Egy jószándékú, de erősen hozzá nem értő kormányzat után szépen visszaválasztottuk azokat, akik 1956, sőt 1947 óta uralták az országunkat. Elhittük, hogy lesz 3,60-as kenyér, lesz mindenkinek munkája, létbiztonsága, mert ennek megteremtéséhez csak ezek a "Zászlósurak-elvtársak" értenek.
És lett Bokros-csomag, megszorítások, privatizáció, a nemzeti vagyon kiárusítása, az élelmiszeripar tönretétele, a nem is olyan régen még virágzó mezőgazdaság leamortizálása, az energia szektor eladása, a magyar ipar kiszolgáltatottá tétele a multiknak, munkanélküliség, hajléktalanok áradata a nagyvárosokban, a vidék leszakadása, az okatás teljes lezüllesztése, a szociális létboiztonság következetes felszámolása, a finánctőke korlátlan uralma. A XXI. század ismét hihetetlen mértékű kivándolrlással köszöntött ránk. Fiataljaink Írországban, az Egyesült Királyságban, vagy valamely más jobbsorsúnak gondolt országban keresik a boldogulást, vállalva a hontalanásgot, a megtűrtséget a megélhetéséért, az anyagiakban való előbbre jutásért.
S közben ki itthon szót mert emelni fasisztának, rasszistának titulálta a politika.

160 éve depressziós nemzedékek váltják egymást e kies kis hazában, s úgy tűnik ez továbbra sem lesz másként.


2 megjegyzés:

sat. írta...

az érdeklődésünk nagyrész egyezik. örülök, hog Rádtanáltam.
idvözülj!
sat.

Unknown írta...

Örömmel vettem jelentkezésedet. Azért csak-csak megtaláljuk egymást.
Béke Veled
FarkasAgmánd