Nem járok ide túl gyakran. Olykor-olykor, mikor szükségét érzem, csakúgy mint a vasárnapi istentiszteletnek. Néha van, mikoron jól esik elmenni, meghallgatni a lelkészi prédikációt, a napra kijelölt részletet az Írásból, s a hozzáfűzött sententián elgondolkodni. S azután lélekszabadítóan énekelni, vagy csak dúdolni az énekeket. Szinte soha nem viszek magammal énekeskönyvet, hiszen a dallam egyszerű, a szöveget meg leolvasom a többiek szájáról, ha akarom. Ha meg nem, akkor csak dúdolok, vagy halandzsázok. Mindegy. Úgysem a szó szerintiség a lényeg, hanem az, hogy átkarol-e Isten? S van úgy, hogy megteszi.
Valami ilyesmi történik a temetőben is. Csakhogy míg a templomban a Megváltó Isten cirógat, addig itt egy sokkal atavisztikusabb, egy sokkal ősibb Isten, s vele az előttem élő összes ős "vigyázó két szeme óv". S történik mindez úgy, hogy ez az ősi, misztikusan óvó szeretet az itt nyugvó nagyanyám és nagyapám emlékén keresztül inkarnálódik felém/bennem. És persze ebben is itt van a Megváltó Jézus. (No, azt hiszem sikerült kellő vallási káoszt teremteni!)
Persze nem akarok én most teológiai hitvitát gerjeszteni, sokkal inkább azt az érzetet szerettem volna megfogalmazni, ami ilyenkor átölel.
Jó itt meditálni egy kicsit, emlékezni a "régi nyárra", s aztán sétálni, nézegetni a sírokat ...
Korábban, fiatalabb koromban kevésbé volt személyes egy-egy temetőbéli séta. Megérintett mindig is az elmúlás keser-édes illata, szomorkásan vigasztaló harmóniája, ám mivel nem ismertem az ott nyugvókat, így a személyes élmény elmaradt. Ma már, közelítve az ötvenhez, egyre személyesebbé lesz a séta, mert bizony egyre többet ismertem azok közül, akik itt nyugszanak. Itt van apám hajdani fényképész barátja, Somogyi Marci, aztán Schuszter Józsi barátom édesanyja Fekete Sarolta, aztán a fiatalon elment Asztalos Laci, kivel túlzás lenne azt állítani, hogy barátok voltunk. Sőt! ... sok mindenben nem értettünk egyet, de életünk egy szakasza így, vagy úgy találkozott. Annak idején mélyen megdöbbentett a halálhíre. Nem voltam ugyan a temetésén, de akkor és most is elmo
rmoltam egy imát érte.
Aztán mindig megállok az első és a második nagy háborúban elesett katonák sírjai mellett. Az első világháborús hősök fejfájára az van felvésve: A Hazáért!
Igen, a hazáért haltak meg, s vajon volt-e értelme az áldozatuknak? Trianon, a kétszeri országcsonkítás, a kommunizmus, a bal-liberális "rendszerváltás" ellenére jó volna hinni, igenis volt. Arrébb román katonák, még odébb oroszok alusszák álmukat. S az ő áldozatuk, az ő igazuk? Vajon lehetséges-e, hogy a kétféle áldozat, kétféle, vagy ezerféle igazság mégis összecseng?
Felfedeztem egy a húszas éveiben hősi halált halt testvérpár sírját: Szabó Ádám és Szab
ó József. Testük hazatért az "északi frontról", s a kő síremléket szüleik emelték,majd ők is ide tértek meg, amikor eljött idejük. Megállva a sír mellett, még ma is érzeni lehet azt a fájdalmat, amit a két szülő érzett 19717-ben, mikoron mindkét reménységük, szemük fényei, daliás fiaik hősi halált haltak a hazáért. Láttam az akkor velem nagyjából egykorú párt, állnak a két koporsó mellett. Az anya időnként hangosan felzokog, az apa arca megkeményedett, belülről sír. (Ő is csak a temetésre jött haza a frontról (az 1917-es évben már az un. IV. korosztályból - 40-50 közöttiek - is behívtak), s holnapután indul vissza, szolgálni tovább a hazáért...Hát ez is régen, nagyon régen történt. Innen, lassan száz év távlatából visszatekintve hisszük, hogy akkor torkollott káoszba az a harmónia, amit mi "boldog béke időknek
" szoktunk titulálni. Vagy az a harmónia akkor sem létezett, s ők is ugyanígy keresték? Vagy el sem veszett, csak nem jó helyen keressük?Ám mégis. Akkor, azon az 1917-es kettős temetésen bizton tudom, hogy a két fiúval sírba szállt a Világ Rendjének egy darabja: Szülők temették gyermekeiket. A sírkő aljába szerényen elhelyezett kis márványtábla tanúsága szerint az apa 1923-ban halt meg, a harctéren szerzett betegségben, az anya 1956-ig élt, magányos öregasszonyként.
