csak egy könnycsepp a mulandóságban

... aztán még mindig sírok, 

mert érzek ...

s van, hogy eggyé válok 

az Érzelemmel.

-Uram!

van, hogy ezért,

van, hogy azért 

könnyeket hullatok a pokolba ...

és haragom szánkázik,

felhők lankáin, az egekben.

látom síró énemet ...

látom a haragvót ---

Csendből a halandót!

Levélféle Józsa Misinek

Drága Barátom, Kedves Misi!

"Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!"
(Radnóti Miklós: À la recherche) 

 

Hát veled is megtörtént.... Átmentél a Kapun... azzal a magabiztosságal, amivel több mint négy évtizeddel ezelőtt megismertelek: Tudod, ott az orosházi kultúrház előterében, amikor odaléptél hozzám, és felajánlottad, hogy legyünk barátok. És miután elmondtad, hogy cirkuszban fogsz dolgozni, porondmester leszel és persze énekelni is fogsz, majd én kontráztam, miszerint az én apám meg már most moziigazgató, majd meghívtalak a kultúrház presszójába eg üveg "pepsicocakólára", amit aztán csak úgy a pult alól kaptunk - merthogy a hetvenes évek elején még így ment a dolog - szóval ezen ismerkedési ceremónia után valóban barátok lettünk.
 Lettünk? Úgy hiszem voltunk és maradunk is örök időre. És ezen a tényen semmit nem változtat az, hogy te most átléptél egy másik dimenzióba. Hiszen nem véletlenül mondtad azon az utolsó napon, ott a kórházban, mikor elbúcsúztunk egymástól:  Majd találkozunk!
Igen Misi! Majd találkozunk! Hiszen eddig is volt olyan, hogy elváltunk egymástól, s különösen az utóbbi években, elég hosszú időre nem láttuk egymást. Aztán egyszercsak talákoztunk. Mert tudom, most is csak előre mentél, hogy amikor majd eljő az idő, te ott várj bennünket, s a tőled megszokott magabiztossággal kalauzolj.
Sokat megéltünk mi a XX. század utolsó trimeszterében! S Te, Drága Barátom, mintha kétszer olyan gyorsan éltél volna át mindent. Sartre mondja: ... az Élet maga a kaland! És Te meg- és átélted a Nagy Kalandot, és tudtad azt szeretni minden szépségével és nyomorúságával együtt. Szárnyalásod szele olykor megsuhintott Bennünket, röghöz köttetett barátaidat, s olyankor veled együtt repülhettünk a nagy forgatagban: a bohém nyári éjszakák mulatságait osztva meg velünk.
De emlékeznem kell a "bölcsesség szeretetére", az igazi, mélyről jövő philo sophiá-ra: midőn Te, Greksza Attila barátunk, s jómagam, gimibe menvén, vagy jönvén, sétálva, mint az antik bölcsek, vitattuk e földi és égi világ törvényeit, axiómákat állítva, s döntve palléroztuk eszünket, csak úgy a magunk mulattatására.
Ez volt aztán igazi mulatság!Hát ez is csupán emlék ma már.
Búcsúznom kellene, de mégsem teszem, mert eszembe jutott az a bölcsesség amit Micimackó válaszolt Malackának: 
- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.


                    Ölel barátod:              Csaba

Farkas-Agmand: Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Farkas-Agmand: Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Emlékszel?
Június volt, s mi ketten robogtunk
az irinyi búzamezők között,
s kétoldalt pipacs és búzavirág nyílt...
én mögötted ... a kismotoron ...
Oly fiatal volt még a Világ!
Ott az Idők kezdetén
szárnyaltunk,
mint Daidarosz és Ikarosz abban
az ősi mesében;
Te szóltál:
- Ne repülj közel a Naphoz Fiam!
ám én engedetlen gyermek
a Fénybe vágytam,
és  megperzselődve  buktam alá.
De Te akkor, tenyeredet tartva alám
úgy fogtál fel , hogy
Te magad zuhantál a Földre...
és esésed emberből Istenné emelt!
Elvetted a bűneinket!
hiszen megjártad a Krisztusi utat -
a fájdalom Golgotáját -
a megaláztatás bugyrait -
s győzelmes Úrként
magasodsz immáron
mindennapjaink kálváriája fölé!

S mégis itt vagy
velünk; Emberként,
Édesapánk!

Festum omnium sanctorum et Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum

Az átmenet a tudatlanság és a tudás, a vadság és a kultúra között ott kezdődik, hogy milyen tisztességet adunk a halottainknak.


A IV. században mindenszentek ünnepét még a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg (az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja.) Az ünnep a VIII. században tevődött át november 1-jére, valószínűleg azért, hogy ezzel szenteljék meg a kelták régi népi újesztendejét. 835-ben Jámbor Lajos frank császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny anyaház alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, s a XIV. század elejétől Róma is átvette. A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapszik. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt tisztulniuk kell. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz kapcsolódó némelyik népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben, a bukovinai magyarok körében még ennivalót is vittek a temetőbe. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát, s néhol úgy tartották, hogy akié a családban a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.

Mottó:
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, 
s fiadnak. hagyd örökűl ha kihúnysz:
 A haza minden előtt! (Kölcsey Ferenc)




Tizennyolc évesen légy anarchista forradalmár! Huszonnyolc évesen szabadelvű liberális, s mikor harmincnyolc vagy szociálisan érzékeny szociáldemokrata legyél. Negyvennyolc évesen hagyományokat ápoló konzervatív. Ötvennyolc éves korodra gyűjts annyi bölcsességet, hogy tudd miben milyen érték rejlik, s ami értéktelen kacat, kidobd!Csak egyben nem változhatsz életed során, az igaz hűséggel hazád iránt.

"...álmodtam egy világot magamnak..."

Régóta tervezem, hogy egyszer nekiülök, s megírom mindazt, ami eddigi életemben megtörtént. Megtörtént? Nos, ezt a kérdést sokszor felteszem magamnak. Valóban megtörtént? Vagy csupán úgy emlékszem, úgy gondolom, hogy megtörtént.
Gyermekoromban nem vált el élesen egymástól a külső valóság és a gondolataimban, fantáziámban rejtező belső valóság. Igen. Nem véletlenül választottam mindkét abszolutum megjelölésére a valóság szót. A filozófusok, talán az egzisztencialisták, beszéltek objektív (külső) valóságról, és szubjektív (belső) valóságról. Még Engelsnél is megtaláljuk ezt a két valóságsíkot, ám a materialista filozófia e jeles képviselője természetesen kijelenti, hogy a szubjektív valóságot nem  szabad valóságos valóságként tisztelnünk, mivel az tulajdonképpen nem is létezik, az elme szüleménye csupán. Az ő világképében az objektív világ az eredendő, aminek egyfajta leképezése csupán a szubjektivitás. Ezzel szemben Nitzsche, vagy Schoppenhauer igenis komoly jelentőséget tulajdonít a szubjektív valóságnak, sőt nem átalják azt állítani, hogy az objektív valóság a milliónyi - ma már milliárdnyi - szubjektív valóság összegzéseképpen jön létre. Tehát ebben a felfogásban az objektív valóság nem létezik eredendően. Kinek van igaza? A fene tudja! Mindenkinek és senkinek.

No, de nem is erről kívántam itt filozofálni, sokkal inkább annak a meggyőződésemnek szerettem volna hangot adni, hogy bizony a "képzeletben" létező dolgok, történő események épp olyan valóságosak, mint a "valós térben és időben" történtek. - Nem is beszélve arról, hogy mióta az einsteini fizika bebizonyította az idő és tér relativitását, illetve figyelembe vesszük azt, hogy az anyag szerkezetét boncolgatva rá kellett jöjjünk arra a tényre, hogy tulajdonképpen a "végső" alkotóelemek bizony-bizony csupán energia kapszulák. - Nos, mindezen tudományos tények, vagyis annak felismerése, hogy minél többet tudunk a minket körülölelő világról, annál kevesebbet ismerünk belőle, arra a felismerésre juttatott, hogy még sem voltam/vagyok teljesen bolond. Gondolok itt arra, hogy gyermek- és ifjúkoromban "kitalált" képzeletvilágom, ami miatt olykor álmodozónak, rosszabb esetben hazugnak neveztek, igenis valós és létező világ. Én teremtettem azt. S ezzel tulajdonképpen nem is tettem semmi rendkívülit, csak annyit, amit előttem és velem egy időben, de természetesen utánam is minden emberősöm, kortársam és utódom tett és tenni fog: ..."álmodtam egy világot magamnak..."