Amikor először léptem át a küszöböt

nagyapám kezét fogva…

kissé félszegen, de céltudatosan

indultam - kinek a végtelen titkait ígérték –

a csodát vágytam megfejteni, a nagy kérdést –

mi mindig is ott feszített legbelül –

sokszor éreztem, majd szétpattant tőle a szív –

hiszen tudtam, sejtettem a nyár ízét

hittem az est múltidéző sóhaját, ismertem

     a sosemlátott gleccserek meséit, s a dzsungel forró

      ritmusát – csak kimondani nem tudtam őket – de hittem

ha átlépem a küszöböt – ismerni fogom a szót,

s el tudom mondani a titkokat, színbe öntöm a szépség

nagy mozaikját

de nem így lett!!!! – nagyapám tudta - sztoikus mosollyal

nézett a mindenség légbuborékjába – s kék szemeiben szomorúan

csillogott mindaz mit én tudni vágytam

hát átléptem a küszöböt: azt hittem ez a MINDENTUDÁS HÁZA

ám a REND BÖRTÖNÉNEK kapuja csapódott be mögöttem –

ráültem a futószalagra – hogy megtanuljak hazudni s tegyek úgy

mint aki elhiszi a hazugságokat – hogy egykoron a társadalomnak

iszonytató fenevad gyomrában végleg eltűnjek -
     s legyek a NAGY GÉPEZET alázatos kis csavarja.

Aztán fellázadtam: álmaimból tündérpalotát építettem, melynek

termeiben boldogan láttam vendégül bárkit, hűs vizű medencéiben

felfrissült ki betért hozzám – de hazugnak neveztek

s én lázadtam dacosan: ha azt mondják rossz vagyok, hát legyek rossz!!!

Nádpálcával ne verje senki belém a tudást! – s huligánkodtam,

verekedtem, aztán másokkal verettem meg másokat, tomboltam …

sőt könyvet égettem az iskola előtt, s megtettem mindent, mivel, tudtam, bosszantom

a REND BÖRTÖNÉNEK őreit.

És akkor megfejtettem a legfőbb hazugságot: játssz és színlelj!

Légy képmutató! Ez a világ legfőbb túlélési szabálya.

S ekkor elrejtőztem – eltűntem a börtönőrök szeme elől: enyém lett

a láthatatlanság szabadsága – belesimultam a nagy üveglapba –

kaméleonként kerestem tovább a szépség tavaszi álmait.

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Először a csavargás

... csak kaland volt…

játék – menekültem ? Igen, talán menekültem.

Ösztönösen is menekültem mindattól, ami reám vár.

Soha nem akartam felnőtt lenni. Féltem. Féltem elveszteni

a legdrágább kincsem: az álmaimat.

Hová süllyedt az a gyermekkor? Az én gyermekkorom.

Az Idő vízpalástja beborít hitet és menedéket – mikről azt hittem

megvédenek minden bajtól, bűntől, haláltól.

Titkok, kegyes-kegyelmes tárgyak, képek, mik ott derengnek,

virágoznak álmos-magányos életünkben, s vérző sebek – a búcsúzás

halk melankóliája, az ősz illata, a vágyakozás, a dac megismerése,

a homályok kiboncolása – mind önmagam mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe süllyedt,

s mégis ott virágzanak az utak széleinél, az utak keresztjeinél, nagyanyáim

mohos csöndű szobáiban porosodnak és lángolnak még,

hogy az elvirágzó Időre és a csendbe süllyedt Tegnapokra emlékeztessenek.

AMIKOR HŰSÉG TERMÉSZETES VOLT

a régmúlt idők, a legendák kora

Arthur király, és a Grál-lovagok

célok és eszmék, mikor a hősök születtek.

és persze senkinek sem volt még hazája,

országok voltak, városok és falvak, ahol élni lehetett,

s még senkit nem tartottak nyilván - csak élni lehetett,

és persze meghalni, mert tombolt a pestis, dúltak a háborúk,

de voltak csodák, s az emberek álmodtak

és persze babonások voltak, amiért gyakran megégették őket,

vagy ők égettek meg másokat – de tisztelték a bolondokat.

a csavargók? leginkább a kocsmákban ücsörögtek,

történeteket meséltek és találtak ki lovagokról, hűségről,

barátságról, szerelemről – s a háborúkról.

s voltak, akik nemcsak meséltek, de énekeltek,

őket igazán nagyra tartotta a kocsma közönsége,

de hallgatta históriáikat a hercegi – királyi udvarok népe is.

persze ez nem mentette meg őket: nyomorultul kötélen

vagy az árok szélén fejezték be életük.

ám akik nem féltek az erdőben aludni, királyi vadra vadászni,

hallgatták a madarak énekét, a szél sustorgását, az erdő szavát -

szabadok voltak - nem keltek-feküdtek korán: SZABADON ÁLMODTÁK ÁLMAIKAT!.

„Csavargóvá tettél!”

         Én Uram! Én junhomban lakozó Isten!

Kinek nem tudom a nevét – segíts!

Segíts, hogy kimondjalak Uram!

A neved, Uram – tudtam, de elfelejtettem.

Miként szólítsalak, LELKEMBEN LAKOZÓ?

Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.

Hazaértünk. A templom árnyékában,

Hol vártak az itthon maradottak –

Kikről azt gondoltam gyengék, kik nem indultak sehová,

nem ismerték az Álmot, nem kívánták az Ismeretlent.

Ők, az itthon maradottak – kiket irigyeltem –

akik maradtak, akik tűrtek – akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.

Tudtam, hogy más vagyok – csavargó.

Indultam, nyitottan az országúton, szabadon.

Azt hittem ennyi elég lesz, azt gondoltam ez a szabadság.

Csavargók – kik értjük egymást, szavak,

írás és jelek nélkül.

Hontalanok – csak megyünk, megérkezünk,

hazudjuk: otthon vagyunk – de sosem érkezünk haza.

A Tékozló Fiú kalandoktól terhesen tér haza,

gyermekei ismeretlen arcát nézik,

s szorongó lélekkel hallgatják szavait.

Különcnek tetszik a család szemében,

pedig elhagyta őket, sokszor, s mégis megbocsátanak.

Soha nem hazudott magának:

gyermekeit szerette,

s asszonyait is, talán (?)

de mindennél jobban imádta az utat,

s most nem akarja magányosan bevégezni,

mert csavarogni jó egyedül, de meghalni nem.

Miért?

Létezésed legfőbb oka és célja, hogy megtaláld azt a feladatot, amiért leszülettél mai állapotodba, s elvégezd azt. Csakis ez után választhatsz magadnak abban a Másik Világban újabb okot és célt az ide, vagy máshová történő születéshez.

A halál akkor jön el, mikoron megoldottad a magad állította rejtélyt.

Ha zsákutcába jutsz, megragadsz egy ponton, képtelen vagy onnan továbblépni, a Gondviselés kiragad ebből a létből, de akkor újjászületésed célja csupán a most megoldatlan rejtvényeddel történő ismételt megbirkózás.

Istenkeresés

Ki vagy Uram?
Maga az Univerzum, miként azt a reneszánsz panteista tudósai vélték? A világegyetem vajon Isten teste, vagy Tőle elszakadt, de az általa kidolgozott törvényeknek engedelmeskedő anyaghalmaz?
Hol keresselek? Miért, hogy lassan fél évszázadnyi reinkarnálódás után hitem még mindig nem oly erős, hogy megelégedjek a hittel? Görcsösen keresem az anyagban létezésed bizonyítékát. Mert bárhogy tagadom, bizony félek a haláltól. Félek mostani énem teljes feloldódásától, félek a Nirvána extázisától, félek a Veled való egyesüléstől!
Nevetsz félelmeimen? Hiszen Te biztosan tudod, hogy félelmem csupán abból fakad, hogy még nincs itt az Idő. Még dolgom van, s a félelem nem az elmúlás félelme, hanem az el nem végzett dolgoké.
Kereslek Uram! Hiszem, megtalálhatlak: a Pillanatban, a Nap fényében, a hegyekben, erdőkben, vizekben, egy csókban, egy ölelésben, gyermekem szemében ...
Magamban!