"York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át..."

Gondolom néhányan felismertétek, Shakespeare III. Richárdja kezdődik ezekkel a szavakkal: a csúnya, púpos Gloster élcelődik íly módon a világgal, önmagával és magyarázza meg miért is lesz gazember e "fuvolázó béka korban"
Nos, rosszkedvünk tele tombol Közép-Európa tájain, s a tündöklő nyár, főleg York napsütése késni látszik.
Mert mi is van itt kérem? GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁG, így csupa nagy betűvel, és ez ma már elért valamennyiőnket. Csak kapkodjuk a fejünket a hírek hallatán, merthogy a jó magyar forint eddigi élete mélypontján, ma már 300 fabatkát sem ér egy uniós pénz, s ez súlyosan megemelte a deviza hitelem törlesztőrészletét (ebben a hónapban kétszer annyit fizethetek, mint egyébként szoktam). Persze ezen én már nem is nagyon búslakodom: megszoktam, hogy a frissen érkezett fizetésem jobb esetben egyetlen napot terpeszkedik folyószámlámom, s aztán olybá lesz mint a Mátyás mesében ama lány ajándéka, ki hozta is azt, meg nem is. Mondom megszokott dolog ez már mifelénk, így élnek a serviensek generációk óta: apáméknak sem volt soha pénzük, atyai nagyapáméknak sem, s nyilván így volt ez korábban is. Tehát nem panaszképpen írom le a tényeket, csak azért, hogy rögzítsem azokat, tárgyilagosan, pontosan.
Persze azt is hallottam a hírekben, hogy nemzetünk megmentője: "Ferenc testvér" válságstábot állított fel, meghívta a gazdasági élet jeles szereplőit, a jegybank elnökét, sőt békejobbot ajánlott Orbánnak, de persze a gaz azt nem fogadta el, pedig alapvetően ő és a lassan hét éve ellenzékben lévő pártja a felelős mindenért. Megtudtam azt is, hogy ne aggódjak, lesz adócsökkentés, hogy élénküljön a gazdaság (ez eddig egyébként ördögtől fogant gondolat volt), lesz kisebb parlament, egyfordulós választás, a képviselők fizetéscsökkentése, költségeinek tételes elszámolása stb... stb... stb... Szóval, legyünk nyugodtak, "Ferenc testvér" a helyén van, szolgálja a nemzetet, hiszen ő, mint prime minister, a nép első számú szolgálója. Számára a hatalom gyakorlása csak kényszerű szolgálat, mit - miként azt Jónással tette - kiszabott, megparancsolt néki az Úr. S ő nem fut el, nem száll hajóra, hanem kiáll a "bűnös Ninive tereire", s fennen hirdeti Isten szavát, reményt és utat mutatva a megfáradtaknak, a csüggedőknek. Hiszen ő York napsütése, ki rosszkedvünk telét immáron örök tündöklő nyárrá változtatja át.
Ámen!

Kiírva a történelemből

Esténként megfáradva fekszem ágyamon, s mintegy gépiesen kapcsolgatom televíziómat, mármint a távirányító segítségével szaladgálok a közel 50 csatorna között, hogy valami fogyaszthatót találjak. A minap az egyik tudományos csatornán érdekes témát véltem felfedezni, amely a XVII. század utolsó harmadába repített, a török hódoltság végnapjaiba. A középpontban Bécs 1683-as sikertelen ostroma állt. Érdekes képsorok, hozzáértő nyugati történészek magyarázzák az eseményeket, mintegy megfelelően dramatizálva azt a katonapoltikai helyzetet, amely akkor jellemezte a térséget, s általa egész Európát. Felvázolták az erőviszonyokat, a támadó török hadsereg mérhetetlen potenciálját, Kara Musztafa nagyvezír hadvezéri képességeit, a Bécset védő polgárok hősiességét, a várost felmentő Savoya Jenő, pardon Eugen, és Sobieski János szerepét. A kommentár részletesen kitért arra is, ha Bécs akkor elesik, akkor egész Európa a török prédája lett volna, tehát a bécsiek végső soron a keresztény Európát védelmezték a pogány török ellen, vagyis ők voltak a kereszténység pajzsa. Az egyik angol történész szó szerint ezt a kifejezést használta: " a kereszténység pajzsa", és ezt sosem felejtheti el Európa.
"Kereszténység pajzsa" -a bécsi polgárok tehát megkapták ezt a megtisztelő címet a nyugati történész kollégáktól. Csakhogy én ezt a kifejezést már hallottam, sőt olvastam. S nem egy XX. vagy XXI. századi nyugati történelmi tanulmányban, s nem is Bécs ostroma kapcsán, hanem a XVI. századi magyar irodalom jellegzetes, vissza-visszatérő motívuma ez. Először talán a reformációs irodalom Jeremiádjai használnak valami hasonló kifejezést, aztán Balassi Bálint írja: " Én édes hazám, jó Magyarország, ki kereszténységnek viseled paizsát ..." Tehát Balassi írja, aki a XVI. század második felében élt, egri vitéz volt, első igazán magyar költőnk, s aki Esztergom falai alatt veszíti életét a 15 éves háborúban 1594. május 30-án, vagyis egy évszázaddal korábban, mint Bécs ostroma történt.
Ne értsetek félre. Nem kívánom csorbítani a hős bécsi polgárok érdemeit. De azt azért mégis felháborítónak találom, hogy egy tudományos körökben mértékadónak tekinthető televíziós csatorna, sőt folyóirat a török háborúk kapcsán csak a bécsiekre, csak a lengyel segítségre emlékezik. Arról, hogy Magyarország már százötven, sőt ha a Hunyadiak, vagy akár Zsigmond török ellenes háborúit figyelembe vesszük, akkor háromszáz éve "védelmezi a keresztény világot a pogány áradattól", egyetlen szót sem ejtenek. Nekünk nem hálás Európa semmiért, inkább afféle kellemetlen piszok vagyunk, akik folyamatosan régi dicsőségükre emlékeznek, 89 éve nem akarnak beletörődni, hogy országukat szétszabdalták, akik nem fogadják el, hogy kollektíven bűnösek azért, amiért vissza merték venni elrabolt területeik egy részét, s akik különben Hitler utolsó csatlósai voltak.
Valóban. Az ilyen nemzetet a történelem könyvekből is ki kell írni.

Germany 1940 - Israel 2009

Egy körüzenetben kaptam ezeket a képeket. Nem tudom ki állíthatta össze a montázst, de azt gondolom elgondolkodtató.

Ki vagyok?

Férfi, és hozzám méltatlan a sírás (?)
és mégis a kérés és megbocsátás lényemből
fakad.
Vagy nem látod már fejem felett a glóriát?
S nem érzed, hogy esendő életem bíztam Rád
mikor elfogadtam esendőségedet?
S nem vádaskodom, mert a vád, a harag
nem Istentől való.
Én vezetnélek holdsütötte tisztásokig,
hol bíbor hajnal-zuhatagban
nyílik és árad a Szerelem.
Tétova lettem e harsány zűrzavarban?
Nem Kedves!
Csak virágokkal beszélgetek, hanyatt fekszem
a fűben, arcomon sütkérez egy bogár.
Ennyi elég. Értem a Világot.
Felfogtam sorsomat;
az Életet, Halált és Istent.
Elfogadtam a Meg Nem Változtathatót.
Elbírok mindent, és hordom mit rám bíztak.
Semmit se tégy! Jó így nekem!
Látod? Szelíd vagyok.
S mikor búcsúzom: nem Tőled.
Csak szeretném, hogy csizmám nyomát
belepje hóval...

Sententia II.

A legnagyobb hiba, amit egy gondolkodó ember elkövethet az, hogy a történelem valamelyik verzióját megkérdőjelezhetetlen ténynek hisz. A történelmet megfigyelők egész sora jegyzi le, akiknek egyike sem pártatlan. A tényeket az idő puszta múlása is eltorzítja, az önigazolást kereső politikai rezsimek, a vallási szekták szándékos félreértelmezései, valamint a figyelmetlenségből elkövetett hibák lassú felhalmozódásának elkerülhetetlen rontó hatása is ehhez vezet. A bölcs ezért úgy tekint a történelemre, mint a választásokra és szerteágazó hatásokra, melyeket végiggondolni és megvitatni kell, s mint hibákra, melyeket nem szabad még egyszer megismételni.

(Irulan hercegő: A Butleri Dzsihad története előszavában in. B.Herbert, K.J. Anderson : A Dűne - A Corrini csata - Szukits Könyvkiadó p. 9)

Félévi értesítő

Nagy nap volt a tegnapi nap: félévi értesítők kiosztásának napja. Lányaim: Sarolta és Eszterke, kitűnőre teljesítettek, ám Márk fiam bizony "csak" 3,3-as átlagot tudott produkálni. Személyesen tartottam előadást a gyermeknek a tanulás fontosságáról, majd szankciókat helyeztem kilátásba, amennyiben nem javít, és évvégére nem lesz ennyi és ennyi az átlaga, akkor a nyáron, ne is álmodjon arról, hogy... és persze nem is kap semmit, meg mindig csak a számítógép, az idióta játékokkal, meg a tv, amiben marhaságokat néz, és soha nem olvas bla...bla...bla...
S miközben kisfiam szobájában magánszámomat adtam elő: a félelmetesen szigorú apa címmel, felrémlett harminc, sőt lassan negyven évvel ezelőtti önmagam. Az a kisiskolás, valamikor a 70' -es években, aki ugyanígy rühelte a tanulás iskolás formáit. Mert tanultam én, csak soha nem azt, amit az iskolában elvártak tőlem. Csibészkedtem, csavarogtam, bandáztam, ahogyan az egy 10 éves forma fiúcskától elvárható, s ahogyan most az én fiam is teszi. És hányszor hallgattam én is az atyai szózatot, mely szerint "kiveszlek az iskolából!", "mész az Intézetbe!", vagy szedd a cókmókod s mehetsz világgá! És nyilván édesapám is hasonló jókat mosolygott magában fene nagy szigorúságán, mint ahogyan azt ma én teszem. Mert hogyan is tudott volna kivenni az iskolából, hiszen tanköteles voltam. Intézetbe nem olyan könnyű bekerülni (az Intézet alatt a javítóintézetet értette), azért jóval nagyobb gazemberségeket kell elkövetni. Meg hát nem is adtak volna. Világgá meg nem engedtek. Egyszer ugyan beültetett csodálatos Trabantunkba, előzetesen egy hátizsákba a legszükségesebb dolgaimat összeszedetve vleem, s kivitt a város határába, mondván mehetsz amerre látsz. Én kiszálltam a Trabiból, s megindultam Arad irányába. Ő lépésben követett, majd úgy öt-hatszáz méter megtétele után mellémhajtott, beparancsolt, s hazaindultunk.
- Ugyan hová indultál? - kérdezte hazafelé menet.
- Nagykárolyba, nagyanyámékhoz. - válaszoltam konok elszántsággal.
Ezután Apám nem szólt egy szót sem, de láttam az arcán a honvágy könnyes tekintetét. (Iskolám: József Attila Általános Iskola Orosházán)

Máskor munkatábor büntetést kaptam. Úgy 1974 táján történhetett, júniusban a iskolai tanítás utolsó hete volt. Mi annyira örültünk a közelgő vakációnak, hogy a hét közepe tájékán az az ötletem támadt, a már letudott tantárgyak könyveit nyilvánosan égessük el az iskola előtt. Történetesem éppen orosz óránk nem volt már abban a tanévben, így az orosz könyvemet és füzetemet a tanári szoba ablaka alatt meggyújtottam. (Orosz könyvet, a '70-es években, közterületen égettem!!!) Azonnal lefüleltek, igazgatóhoz citáltak. Szegény Csizmadia Lajos bácsi szigorúan nézett rám, majd megkérdezte miért tettem. Én öszintén elmondtam az igazat, csakis a határtalan öröm vezérelt avégett, hogy nem lesz az idén már orosz óra. Kissé megenyhült a tekintete, de azért tartott egy hosszú előadást arról, hogy a nácik, meg aki könyvek égetésével kezdi... és megértettem-e? Egyébként pedig délután megkeresi apámat. (Azt hiszem Lajos bácsinak köszönhető, hogy édesapámat nem a pártbizottságra hivatták, nem a rendőrök keresték, hanem csak ő folytatott egy kollegális beszélgetést vele.)
Apám aztán megfelelő bünetésben részesített, az iskola által szervezett feketeribizli-szedő "munkatáborban" kellett töltsem a nyár első felét. Ribizlit szedni közel egyhónapon át, nos ez a büntetések csimborasszója. Ennél a középkori inkvizítorok sem lehettek kegyetlenebbek. Szedtük a szúrós bokrokróla ribizlit, de az a fránya láda csak nem telt. Egy délelőtt alatt a magam erejéből fél ládánál többet sosem sikerült leszednem. Egy hét után Kocsis Laci barátommal arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez nem a mi világunk, így reggel nem a ribizli föld felé vettük az irányt, hanem irány Gyopáros, s a tóban feredőzve sokkal kellemesebben töltöttük el a délelőtöket. Délre aztán otthon voltunk mind a ketten, így a szüleink csak akkor sejthettek valamit az újabb turpiságunból, amikor a fizetés napja jött el, s én kemény 21 Ft 50 fillért kerestem az egy hónapnyi ribizliszedésben.

Új blog: A magyar Genezis

A mai napon arra vetemedtem, hogy egy új blogban írjam meg mindazt, ami nemzetünk történelméről tudok, gondolok, vagy csak sejtek. Különösen az őstörténetre fektetem a hangsúlyt, hiszen ez az a kor, amiben úgy hiszem legjobban otthon vagyok. A későbbiekben esetleg sor kerülhet késő középkori, újkori események feldolgozására is. Majd látjuk.

Stroll Wagabond szintén az én alteregóm. Ő úgy tíz esztendeje születet, no nem blogként, hanem "művészi - akkor világfájdalmas - énem szellemeként kormányzott magánéleti és egzisztenciális válságomon át. Túléltem, hiszen itt vagyok, de hálátlan lennék, ha elfelejteném Stroll Wagabondot, sőt a legnagyobb hálátlanság az lenne, ha szép csendesen hagynám kimúlni őt. Ezért a másik blogban - http://strollwagabond.blogter.hu/ - él és virul. Ő az álmodozó, olykor fájdalmas énem.

Fogyasszátok egészséggel midkettőt!