2012. február 22., szerda

"...álmodtam egy világot magamnak..."

Régóta tervezem, hogy egyszer nekiülök, s megírom mindazt, ami eddigi életemben megtörtént. Megtörtént? Nos, ezt a kérdést sokszor felteszem magamnak. Valóban megtörtént? Vagy csupán úgy emlékszem, úgy gondolom, hogy megtörtént.
Gyermekoromban nem vált el élesen egymástól a külső valóság és a gondolataimban, fantáziámban rejtező belső valóság. Igen. Nem véletlenül választottam mindkét abszolutum megjelölésére a valóság szót. A filozófusok, talán az egzisztencialisták, beszéltek objektív (külső) valóságról, és szubjektív (belső) valóságról. Még Engelsnél is megtaláljuk ezt a két valóságsíkot, ám a materialista filozófia e jeles képviselője természetesen kijelenti, hogy a szubjektív valóságot nem  szabad valóságos valóságként tisztelnünk, mivel az tulajdonképpen nem is létezik, az elme szüleménye csupán. Az ő világképében az objektív világ az eredendő, aminek egyfajta leképezése csupán a szubjektivitás. Ezzel szemben Nitzsche, vagy Schoppenhauer igenis komoly jelentőséget tulajdonít a szubjektív valóságnak, sőt nem átalják azt állítani, hogy az objektív valóság a milliónyi - ma már milliárdnyi - szubjektív valóság összegzéseképpen jön létre. Tehát ebben a felfogásban az objektív valóság nem létezik eredendően. Kinek van igaza? A fene tudja! Mindenkinek és senkinek.
No, de nem is erről kívántam itt filozofálni, sokkal inkább annak a meggyőződésemnek szerettem volna hangot adni, hogy bizony a "képzeletben" létező dolgok, történő események épp olyan valóságosak, mint a "valós térben és időben" történtek. - Nem is beszélve arról, hogy mióta az einsteini fizika bebizonyította az idő és tér relativitását, illetve figyelembe vesszük azt, hogy az anyag szerkezetét boncolgatva rá kellett jöjjünk arra a tényre, hogy tulajdonképpen a "végső" alkotóelemek bizony-bizony csupán energia kapszulák. - Nos, mindezen tudományos tények, vagyis annak felismerése, hogy minél többet tudunk a minket körülölelő világról, annál kevesebbet ismerünk belőle, arra a felismerésre juttatott, hogy még sem voltam/vagyok teljesen bolond. Gondolok itt arra, hogy gyermek- és ifjúkoromban "kitalált" képzeletvilágom, ami miatt olykor álmodozónak, rosszabb esetben hazugnak neveztek, igenis valós és létező világ. Én teremtettem azt. S ezzel tulajdonképpen nem is tettem semmi rendkívülit, csak annyit, amit előttem és velem egy időben, de természetesen utánam is minden emberősöm, kortársam és utódom tett és tenni fog: ..."álmodtam egy világot magamnak..."

2012. február 20., hétfő

...miért?

Létezésed legfőbb oka és célja, hogy megtaláld azt a feladatot, amiért leszülettél mai állapotodba, s elvégezd azt. Csakis ez után választhatsz magadnak abban a Másik Világban újabb okot és célt az ide, vagy máshová történő születéshez.
A halál akkor jön el, mikoron megoldottad a magad állította rejtélyt.
Ha zsákutcába jutsz, megragadsz egy ponton, képtelen vagy onnan továbblépni, a Gondviselés kiragad ebből a létből, de akkor újjászületésed célja csupán a most megoldatlan rejvényeddel történő ismételt megbírkózás.

2011. december 12., hétfő

Amikor először léptem át a küszöböt


nagyapám kezét fogva…
kissé félszegen, de céltudatosan
indultam - kinek a végtelen titkait ígérték –
a csodát vágytam megfejteni, a nagy kérdést –
mi mindig is ott feszített legbelül –
sokszor éreztem, majd szétpattant tőle a szív –
hiszen tudtam, sejtettem a nyár ízét
hittem az est múltidéző sóhaját, ismertem
     a sosemlátott gleccserek meséit, s a dzsungel forró
      ritmusát – csak kimondani nem tudtam őket – de hittem
ha átlépem a küszöböt – ismerni fogom a szót,
s el tudom mondani a titkokat, színbe öntöm a szépség
nagy mozaikját
de nem így lett!!!! – nagyapám tudta - sztoikus mosollyal
nézett a mindenség légbuborékjába – s kék szemeiben szomorúan
csillogott mindaz mit én tudni vágytam
hát átléptem a küszöböt: azt hittem ez a MINDENTUDÁS HÁZA
ám a REND BÖRTÖNÉNEK kapuja csapódott be mögöttem –
ráültem a futószalagra – hogy megtanuljak hazudni s tegyek úgy
mint aki elhiszi a hazugságokat – hogy egykoron a társadalomnak
iszonytató fenevad gyomrában végleg eltűnjek -
     s legyek a NAGY GÉPEZET alázatos kis csavarja.
Aztán fellázadtam: álmaimból tündérpalotát építettem, melynek
termeiben boldogan láttam vendégül bárkit, hűs vizű medencéiben
felfrissült ki betért hozzám – de hazugnak neveztek
s én lázadtam dacosan: ha azt mondják rossz vagyok, hát legyek rossz!!!
Nádpálcával ne verje senki belém a tudást! – s huligánkodtam,
verekedtem, aztán másokkal verettem meg másokat, tomboltam …
sőt könyvet égettem az iskola előtt, s megtettem mindent, mivel, tudtam, bosszantom
a REND BÖRTÖNÉNEK őreit.
És akkor megfejtettem a legfőbb hazugságot: játssz és színlelj!
Légy képmutató! Ez a világ legfőbb túlélési szabálya.
S ekkor elrejtőztem – eltűntem a börtönőrök szeme elől: enyém lett
a láthatatlanság szabadsága – belesimultam a nagy üveglapba –
kaméleonként kerestem tovább a szépség tavaszi álmait.

2011. december 10., szombat

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Először a csavargás

... csak kaland volt…
játék – menekültem ? Igen, talán menekültem.
Ösztönösen is menekültem mindattól, ami reám vár.
Soha nem akartam felnőtt lenni. Féltem. Féltem elveszteni
a legdrágább kincsem: az álmaimat.
Hová süllyedt az a gyermekkor? Az én gyermekkorom.
Az Idő vízpalástja beborít hitet és menedéket – mikről azt hittem
megvédenek minden bajtól, bűntől, haláltól.
Titkok, kegyes-kegyelmes tárgyak, képek, mik ott derengnek,
virágoznak álmos-magányos életünkben, s vérző sebek – a búcsúzás
halk melankóliája, az ősz illata, a vágyakozás, a dac megismerése,
a homályok kiboncolása – mind önmagam mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe süllyedt,
s mégis ott virágzanak az utak széleinél, az utak keresztjeinél, nagyanyáim
mohos csöndű szobáiban porosodnak és lángolnak még,
hogy az elvirágzó Időre és a csendbe süllyedt Tegnapokra emlékeztessenek.

2011. december 2., péntek

AMIKOR HŰSÉG TERMÉSZETES VOLT


a régmúlt idők, a legendák kora

Arthur király, és a Grál-lovagok
célok és eszmék, mikor a hősök születtek.

és persze senkinek sem volt még hazája,
országok voltak, városok és falvak, ahol élni lehetett,
s még senkit nem tartottak nyilván - csak élni lehetett,
és persze meghalni, mert tombolt a pestis, dúltak a háborúk,
de voltak csodák, s az emberek álmodtak
és persze babonások voltak, amiért gyakran megégették őket,
vagy ők égettek meg másokat – de tisztelték a bolondokat.

a csavargók? leginkább a kocsmákban ücsörögtek,
történeteket meséltek és találtak ki lovagokról, hűségről,
barátságról, szerelemről – s a háborúkról.
s voltak, akik nemcsak meséltek, de énekeltek,
őket igazán nagyra tartotta a kocsma közönsége,
de hallgatta históriáikat a hercegi – királyi udvarok népe is.
persze ez nem mentette meg őket: nyomorultul kötélen
vagy az árok szélén fejezték be életük.
ám akik nem féltek az erdőben aludni, királyi vadra vadászni,
hallgatták a madarak énekét, a szél sustorgását, az erdő szavát -
szabadok voltak - nem keltek-feküdtek korán: SZABADON ÁLMODTÁK ÁLMAIKAT!.

2011. november 30., szerda

„Csavargóvá tettél!”

         Én Uram! Én junhomban lakozó Isten!
Kinek nem tudom a nevét – segíts!
Segíts, hogy kimondjalak Uram!
A neved, Uram – tudtam, de elfelejtettem.
Miként szólítsalak, LELKEMBEN LAKOZÓ?

Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.
Hazaértünk. A templom árnyékában,
Hol vártak az itthon maradottak –
Kikről azt gondoltam gyengék, kik nem indultak sehová,
nem ismerték az Álmot, nem kívánták az Ismeretlent.
Ők, az itthon maradottak – kiket irigyeltem –
akik maradtak, akik tűrtek – akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.

Tudtam, hogy más vagyok – csavargó.
Indultam, nyitottan az országúton, szabadon.
Azt hittem ennyi elég lesz, azt gondoltam ez a szabadság.
Csavargók – kik értjük egymást, szavak,
írás és jelek nélkül.
Hontalanok – csak megyünk, megérkezünk,
hazudjuk: otthon vagyunk – de sosem érkezünk haza.

A Tékozló Fiú kalandoktól terhesen tér haza,
gyermekei ismeretlen arcát nézik,
s szorongó lélekkel hallgatják szavait.
Különcnek tetszik a család szemében,
pedig elhagyta őket, sokszor, s mégis megbocsátanak.
Soha nem hazudott magának:
gyermekeit szerette,
s asszonyait is, talán (?)
de mindennél jobban imádta az utat,
s most nem akarja magányosan bevégezni,
mert csavarogni jó egyedül, de meghalni nem.