Régóta tervezem, hogy egyszer nekiülök, s megírom mindazt, ami eddigi életemben megtörtént. Megtörtént? Nos, ezt a kérdést sokszor felteszem magamnak. Valóban megtörtént? Vagy csupán úgy emlékszem, úgy gondolom, hogy megtörtént.
Gyermekoromban nem vált el élesen egymástól a külső valóság és a gondolataimban, fantáziámban rejtező belső valóság. Igen. Nem véletlenül választottam mindkét abszolutum megjelölésére a valóság szót. A filozófusok, talán az egzisztencialisták, beszéltek objektív (külső) valóságról, és szubjektív (belső) valóságról. Még Engelsnél is megtaláljuk ezt a két valóságsíkot, ám a materialista filozófia e jeles képviselője természetesen kijelenti, hogy a szubjektív valóságot nem szabad valóságos valóságként tisztelnünk, mivel az tulajdonképpen nem is létezik, az elme szüleménye csupán. Az ő világképében az objektív világ az eredendő, aminek egyfajta leképezése csupán a szubjektivitás. Ezzel szemben Nitzsche, vagy Schoppenhauer igenis komoly jelentőséget tulajdonít a szubjektív valóságnak, sőt nem átalják azt állítani, hogy az objektív valóság a milliónyi - ma már milliárdnyi - szubjektív valóság összegzéseképpen jön létre. Tehát ebben a felfogásban az objektív valóság nem létezik eredendően. Kinek van igaza? A fene tudja! Mindenkinek és senkinek.
No, de nem is erről kívántam itt filozofálni, sokkal inkább annak a meggyőződésemnek szerettem volna hangot adni, hogy bizony a "képzeletben" létező dolgok, történő események épp olyan valóságosak, mint a "valós térben és időben" történtek. - Nem is beszélve arról, hogy mióta az einsteini fizika bebizonyította az idő és tér relativitását, illetve figyelembe vesszük azt, hogy az anyag szerkezetét boncolgatva rá kellett jöjjünk arra a tényre, hogy tulajdonképpen a "végső" alkotóelemek bizony-bizony csupán energia kapszulák. - Nos, mindezen tudományos tények, vagyis annak felismerése, hogy minél többet tudunk a minket körülölelő világról, annál kevesebbet ismerünk belőle, arra a felismerésre juttatott, hogy még sem voltam/vagyok teljesen bolond. Gondolok itt arra, hogy gyermek- és ifjúkoromban "kitalált" képzeletvilágom, ami miatt olykor álmodozónak, rosszabb esetben hazugnak neveztek, igenis valós és létező világ. Én teremtettem azt. S ezzel tulajdonképpen nem is tettem semmi rendkívülit, csak annyit, amit előttem és velem egy időben, de természetesen utánam is minden emberősöm, kortársam és utódom tett és tenni fog: ..."álmodtam egy világot magamnak..."
Gyermekoromban nem vált el élesen egymástól a külső valóság és a gondolataimban, fantáziámban rejtező belső valóság. Igen. Nem véletlenül választottam mindkét abszolutum megjelölésére a valóság szót. A filozófusok, talán az egzisztencialisták, beszéltek objektív (külső) valóságról, és szubjektív (belső) valóságról. Még Engelsnél is megtaláljuk ezt a két valóságsíkot, ám a materialista filozófia e jeles képviselője természetesen kijelenti, hogy a szubjektív valóságot nem szabad valóságos valóságként tisztelnünk, mivel az tulajdonképpen nem is létezik, az elme szüleménye csupán. Az ő világképében az objektív világ az eredendő, aminek egyfajta leképezése csupán a szubjektivitás. Ezzel szemben Nitzsche, vagy Schoppenhauer igenis komoly jelentőséget tulajdonít a szubjektív valóságnak, sőt nem átalják azt állítani, hogy az objektív valóság a milliónyi - ma már milliárdnyi - szubjektív valóság összegzéseképpen jön létre. Tehát ebben a felfogásban az objektív valóság nem létezik eredendően. Kinek van igaza? A fene tudja! Mindenkinek és senkinek.
