"À la recherche du temps perdu.. "

Az eltűnt idő nyomában.... Marcel Proust formabontó regényének címe jutott eszembe a mai nap reggelén, mikoron úgy döntöttem folytatom e blog írását.

Sok minden történt 2013-2014 óta. Számomra, bár korántsem tartom elfogadhatatlannak a halált, mégis a némaság ideje jött el. Édesapám és Józsa Misi elmenetele óta, " Hozzám már hűtlen lettek a szavak"! 

No, de menekülhetünk? Hiába rühelljük, mit az Úr reánk mért, kinek szólni adatott, az szóljon!

"Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt. "

Gondolom sokunk számára ez az idézet is ismerős. Tolkien,  klasszikusában Legolás szájába adja e szavakat. S mennyire igaz is a mese! Valóban más lett a világ! Persze nem valami különös dolog ez, hiszen a világ természetet az, hogy folyamatosan változik, s mi, bármennyire is igyekszünk beleragadni a változatlanságba, mégis meg kell éljük a változást.

Úgy érzem a változásnak van valamilyenfajta ciklikussága: sok apró, kicsiny dolog  észrevétlenül gyülemlik fel a mindennapokban, hogy aztán egyszer csak valami gyökeres más következzék. Az én életemben legutóbb apám halála jelentette ezt a gyökeres fordulatot. Sok minden mi jó volt eltűnt. Apám számomra a bizonyosságot, a biztos fogódzót jelentette. Aztán azon a november 8-án elköszönt, s tette ezt egyedülálló humorral:
- El kell menjek innen!  - súgta, hogy csak én halljam. - Itt - s körbenézett a kórteremben - minden nap meghal valaki! Itt semmiképp nem maradhatok!
Ültem az ágya szélén, fogtuk egymás kezét, s egymás szemébe néztünk.  Ő tudod mindent, én nem értettem semmit. Aztán, másnap hajnalban elment.
Egy hét múlva volt a temetés, november 15-én. Ezen a napon ért véget a ciklus, a NAGY KÖRFORGÁS, az Isteni Rend. Azon a napon délelőtt temettünk s délután szültünk.

Vajk fiam az Idő fodrából e világba birkózta magát. 

Misztikum? Újjászületés? Rendelés? 
Nem tudhatjuk! S nem is a mi dolgunk ezt eldönteni, s a bizonyosság a dolgok állása felől, megint csak nem a mi tisztünk. Még akkor sem, ha voltak jelek, amelyek üzentek, vagy csak mi éreztük bele a kimondhatatlan gyászba a reményt?

Vajk a Martinovics utcai atyai házba tette első látogatása alkalmával, midőn letettük apám ágyára, az ismerősen nézett szét a szobában, arcocskáján azzal a kérdéssel, minden a helyén van-e, s miután bizonyosságot nyert, széles mosollyal nyugtázta azt. Vagy egy másik alkalommal,  mikor a hasonlóság alapján Béluskának szólították, az öntudat teljességével reagált a megszólításra. És még sorolhatnánk ezen jeleket, melyek az idő előrehaladtával, Vajk növekedésével egyre inkább gyérültek, hiszen ő ebben a formában kétséget kizárva Vajk, s nem is lehet más. A dolog akárhogyan is van, Vajk létezése a reményt adja, azon ősi misztérium nyert  bizonyosságot számomra, hogy az ember képes legyőzni a halált, az Élet győzedelmességének teljes ígéretét hordozza, miként ez az ígéret nyer bizonyosságot mindannyiunkban, csak az ő születésének körülményei oly annyira bizonyítják a misztériumot, hogy muszáj arra teljes lelkünkből rácsodálkozni.

 

... és itt van ez a négy fénykép - négy, három év körüli fiúcskáról:

bal felső sarokban nagyapám, id. Fülöp Béla 1917-ben, alatta apám, Fülöp Béla 1943-ból, mellette én, Fülöp Csaba 1967-ből. s végül kisfiam, Vajk 2017-ben.

A hasonlóság szembeszökő,ami nyilván genetikus adottság. Ám a négy fénykép egy évszázadot ölel át,itt van elöttünk a XX. század két beteljesedett, egy beteljesülő és egy éppen elinduló életben. Hát ez is az IDŐ misztériuma.

 

 

Nos, idáig jutottam a gondolatok spirálján a mai napon, mikoron az idő ismét az őszbe hajlik, az őszbe, mely  számomra mindig is kedves volt, a múlandóság mellett, vagy talán pont ezért a múlt üzenetét hordozza,s én szaladok tovább "az eltűnt Idő nyomában...!"

 

 



csak egy könnycsepp a mulandóságban

... aztán még mindig sírok, 

mert érzek ...

s van, hogy eggyé válok 

az Érzelemmel.

-Uram!

van, hogy ezért,

van, hogy azért 

könnyeket hullatok a pokolba ...

és haragom szánkázik,

felhők lankáin, az egekben.

látom síró énemet ...

látom a haragvót ---

Csendből a halandót!

Levélféle Józsa Misinek

Drága Barátom, Kedves Misi!

"Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!"
(Radnóti Miklós: À la recherche) 

 

Hát veled is megtörtént.... Átmentél a Kapun... azzal a magabiztosságal, amivel több mint négy évtizeddel ezelőtt megismertelek: Tudod, ott az orosházi kultúrház előterében, amikor odaléptél hozzám, és felajánlottad, hogy legyünk barátok. És miután elmondtad, hogy cirkuszban fogsz dolgozni, porondmester leszel és persze énekelni is fogsz, majd én kontráztam, miszerint az én apám meg már most moziigazgató, majd meghívtalak a kultúrház presszójába eg üveg "pepsicocakólára", amit aztán csak úgy a pult alól kaptunk - merthogy a hetvenes évek elején még így ment a dolog - szóval ezen ismerkedési ceremónia után valóban barátok lettünk.
 Lettünk? Úgy hiszem voltunk és maradunk is örök időre. És ezen a tényen semmit nem változtat az, hogy te most átléptél egy másik dimenzióba. Hiszen nem véletlenül mondtad azon az utolsó napon, ott a kórházban, mikor elbúcsúztunk egymástól:  Majd találkozunk!
Igen Misi! Majd találkozunk! Hiszen eddig is volt olyan, hogy elváltunk egymástól, s különösen az utóbbi években, elég hosszú időre nem láttuk egymást. Aztán egyszercsak talákoztunk. Mert tudom, most is csak előre mentél, hogy amikor majd eljő az idő, te ott várj bennünket, s a tőled megszokott magabiztossággal kalauzolj.
Sokat megéltünk mi a XX. század utolsó trimeszterében! S Te, Drága Barátom, mintha kétszer olyan gyorsan éltél volna át mindent. Sartre mondja: ... az Élet maga a kaland! És Te meg- és átélted a Nagy Kalandot, és tudtad azt szeretni minden szépségével és nyomorúságával együtt. Szárnyalásod szele olykor megsuhintott Bennünket, röghöz köttetett barátaidat, s olyankor veled együtt repülhettünk a nagy forgatagban: a bohém nyári éjszakák mulatságait osztva meg velünk.
De emlékeznem kell a "bölcsesség szeretetére", az igazi, mélyről jövő philo sophiá-ra: midőn Te, Greksza Attila barátunk, s jómagam, gimibe menvén, vagy jönvén, sétálva, mint az antik bölcsek, vitattuk e földi és égi világ törvényeit, axiómákat állítva, s döntve palléroztuk eszünket, csak úgy a magunk mulattatására.
Ez volt aztán igazi mulatság!Hát ez is csupán emlék ma már.
Búcsúznom kellene, de mégsem teszem, mert eszembe jutott az a bölcsesség amit Micimackó válaszolt Malackának: 
- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.


                    Ölel barátod:              Csaba

Farkas-Agmand: Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Farkas-Agmand: Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Amikor megállt az Idő (Apámnak ajánlva)

Emlékszel?
Június volt, s mi ketten robogtunk
az irinyi búzamezők között,
s kétoldalt pipacs és búzavirág nyílt...
én mögötted ... a kismotoron ...
Oly fiatal volt még a Világ!
Ott az Idők kezdetén
szárnyaltunk,
mint Daidarosz és Ikarosz abban
az ősi mesében;
Te szóltál:
- Ne repülj közel a Naphoz Fiam!
ám én engedetlen gyermek
a Fénybe vágytam,
és  megperzselődve  buktam alá.
De Te akkor, tenyeredet tartva alám
úgy fogtál fel , hogy
Te magad zuhantál a Földre...
és esésed emberből Istenné emelt!
Elvetted a bűneinket!
hiszen megjártad a Krisztusi utat -
a fájdalom Golgotáját -
a megaláztatás bugyrait -
s győzelmes Úrként
magasodsz immáron
mindennapjaink kálváriája fölé!

S mégis itt vagy
velünk; Emberként,
Édesapánk!

Festum omnium sanctorum et Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum

Az átmenet a tudatlanság és a tudás, a vadság és a kultúra között ott kezdődik, hogy milyen tisztességet adunk a halottainknak.


A IV. században mindenszentek ünnepét még a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg (az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja.) Az ünnep a VIII. században tevődött át november 1-jére, valószínűleg azért, hogy ezzel szenteljék meg a kelták régi népi újesztendejét. 835-ben Jámbor Lajos frank császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny anyaház alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, s a XIV. század elejétől Róma is átvette. A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapszik. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt tisztulniuk kell. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz kapcsolódó némelyik népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben, a bukovinai magyarok körében még ennivalót is vittek a temetőbe. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát, s néhol úgy tartották, hogy akié a családban a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.

Mottó:
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, 
s fiadnak. hagyd örökűl ha kihúnysz:
 A haza minden előtt! (Kölcsey Ferenc)




Tizennyolc évesen légy anarchista forradalmár! Huszonnyolc évesen szabadelvű liberális, s mikor harmincnyolc vagy szociálisan érzékeny szociáldemokrata legyél. Negyvennyolc évesen hagyományokat ápoló konzervatív. Ötvennyolc éves korodra gyűjts annyi bölcsességet, hogy tudd miben milyen érték rejlik, s ami értéktelen kacat, kidobd!Csak egyben nem változhatsz életed során, az igaz hűséggel hazád iránt.

"...álmodtam egy világot magamnak..."

Régóta tervezem, hogy egyszer nekiülök, s megírom mindazt, ami eddigi életemben megtörtént. Megtörtént? Nos, ezt a kérdést sokszor felteszem magamnak. Valóban megtörtént? Vagy csupán úgy emlékszem, úgy gondolom, hogy megtörtént.
Gyermekoromban nem vált el élesen egymástól a külső valóság és a gondolataimban, fantáziámban rejtező belső valóság. Igen. Nem véletlenül választottam mindkét abszolutum megjelölésére a valóság szót. A filozófusok, talán az egzisztencialisták, beszéltek objektív (külső) valóságról, és szubjektív (belső) valóságról. Még Engelsnél is megtaláljuk ezt a két valóságsíkot, ám a materialista filozófia e jeles képviselője természetesen kijelenti, hogy a szubjektív valóságot nem  szabad valóságos valóságként tisztelnünk, mivel az tulajdonképpen nem is létezik, az elme szüleménye csupán. Az ő világképében az objektív világ az eredendő, aminek egyfajta leképezése csupán a szubjektivitás. Ezzel szemben Nitzsche, vagy Schoppenhauer igenis komoly jelentőséget tulajdonít a szubjektív valóságnak, sőt nem átalják azt állítani, hogy az objektív valóság a milliónyi - ma már milliárdnyi - szubjektív valóság összegzéseképpen jön létre. Tehát ebben a felfogásban az objektív valóság nem létezik eredendően. Kinek van igaza? A fene tudja! Mindenkinek és senkinek.

No, de nem is erről kívántam itt filozofálni, sokkal inkább annak a meggyőződésemnek szerettem volna hangot adni, hogy bizony a "képzeletben" létező dolgok, történő események épp olyan valóságosak, mint a "valós térben és időben" történtek. - Nem is beszélve arról, hogy mióta az einsteini fizika bebizonyította az idő és tér relativitását, illetve figyelembe vesszük azt, hogy az anyag szerkezetét boncolgatva rá kellett jöjjünk arra a tényre, hogy tulajdonképpen a "végső" alkotóelemek bizony-bizony csupán energia kapszulák. - Nos, mindezen tudományos tények, vagyis annak felismerése, hogy minél többet tudunk a minket körülölelő világról, annál kevesebbet ismerünk belőle, arra a felismerésre juttatott, hogy még sem voltam/vagyok teljesen bolond. Gondolok itt arra, hogy gyermek- és ifjúkoromban "kitalált" képzeletvilágom, ami miatt olykor álmodozónak, rosszabb esetben hazugnak neveztek, igenis valós és létező világ. Én teremtettem azt. S ezzel tulajdonképpen nem is tettem semmi rendkívülit, csak annyit, amit előttem és velem egy időben, de természetesen utánam is minden emberősöm, kortársam és utódom tett és tenni fog: ..."álmodtam egy világot magamnak..."

...miért?

Létezésed legfőbb oka és célja, hogy megtaláld azt a feladatot, amiért leszülettél mai állapotodba, s elvégezd azt. Csakis ez után választhatsz magadnak abban a Másik Világban újabb okot és célt az ide, vagy máshová történő születéshez.
A halál akkor jön el, mikoron megoldottad a magad állította rejtélyt.

Ha zsákutcába jutsz, megragadsz egy ponton, képtelen vagy onnan továbblépni, a Gondviselés kiragad ebből a létből, de akkor újjászületésed célja csupán a most megoldatlan rejvényeddel történő ismételt megbírkózás.

Amikor először léptem át a küszöböt

nagyapám kezét fogva…

kissé félszegen, de céltudatosan

indultam - kinek a végtelen titkait ígérték –

a csodát vágytam megfejteni, a nagy kérdést –

mi mindig is ott feszített legbelül –

sokszor éreztem, majd szétpattant tőle a szív –

hiszen tudtam, sejtettem a nyár ízét

hittem az est múltidéző sóhaját, ismertem

     a sosemlátott gleccserek meséit, s a dzsungel forró

      ritmusát – csak kimondani nem tudtam őket – de hittem

ha átlépem a küszöböt – ismerni fogom a szót,

s el tudom mondani a titkokat, színbe öntöm a szépség

nagy mozaikját

de nem így lett!!!! – nagyapám tudta - sztoikus mosollyal

nézett a mindenség légbuborékjába – s kék szemeiben szomorúan

csillogott mindaz mit én tudni vágytam

hát átléptem a küszöböt: azt hittem ez a MINDENTUDÁS HÁZA

ám a REND BÖRTÖNÉNEK kapuja csapódott be mögöttem –

ráültem a futószalagra – hogy megtanuljak hazudni s tegyek úgy

mint aki elhiszi a hazugságokat – hogy egykoron a társadalomnak

iszonytató fenevad gyomrában végleg eltűnjek -
     s legyek a NAGY GÉPEZET alázatos kis csavarja.

Aztán fellázadtam: álmaimból tündérpalotát építettem, melynek

termeiben boldogan láttam vendégül bárkit, hűs vizű medencéiben

felfrissült ki betért hozzám – de hazugnak neveztek

s én lázadtam dacosan: ha azt mondják rossz vagyok, hát legyek rossz!!!

Nádpálcával ne verje senki belém a tudást! – s huligánkodtam,

verekedtem, aztán másokkal verettem meg másokat, tomboltam …

sőt könyvet égettem az iskola előtt, s megtettem mindent, mivel, tudtam, bosszantom

a REND BÖRTÖNÉNEK őreit.

És akkor megfejtettem a legfőbb hazugságot: játssz és színlelj!

Légy képmutató! Ez a világ legfőbb túlélési szabálya.

S ekkor elrejtőztem – eltűntem a börtönőrök szeme elől: enyém lett

a láthatatlanság szabadsága – belesimultam a nagy üveglapba –

kaméleonként kerestem tovább a szépség tavaszi álmait.

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Farkas-Agmand: Először a csavargás

Először a csavargás

... csak kaland volt…

játék – menekültem ? Igen, talán menekültem.

Ösztönösen is menekültem mindattól, ami reám vár.

Soha nem akartam felnőtt lenni. Féltem. Féltem elveszteni

a legdrágább kincsem: az álmaimat.

Hová süllyedt az a gyermekkor? Az én gyermekkorom.

Az Idő vízpalástja beborít hitet és menedéket – mikről azt hittem

megvédenek minden bajtól, bűntől, haláltól.

Titkok, kegyes-kegyelmes tárgyak, képek, mik ott derengnek,

virágoznak álmos-magányos életünkben, s vérző sebek – a búcsúzás

halk melankóliája, az ősz illata, a vágyakozás, a dac megismerése,

a homályok kiboncolása – mind önmagam mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe süllyedt,

s mégis ott virágzanak az utak széleinél, az utak keresztjeinél, nagyanyáim

mohos csöndű szobáiban porosodnak és lángolnak még,

hogy az elvirágzó Időre és a csendbe süllyedt Tegnapokra emlékeztessenek.

AMIKOR HŰSÉG TERMÉSZETES VOLT

a régmúlt idők, a legendák kora

Arthur király, és a Grál-lovagok

célok és eszmék, mikor a hősök születtek.

és persze senkinek sem volt még hazája,

országok voltak, városok és falvak, ahol élni lehetett,

s még senkit nem tartottak nyilván - csak élni lehetett,

és persze meghalni, mert tombolt a pestis, dúltak a háborúk,

de voltak csodák, s az emberek álmodtak

és persze babonások voltak, amiért gyakran megégették őket,

vagy ők égettek meg másokat – de tisztelték a bolondokat.

a csavargók? leginkább a kocsmákban ücsörögtek,

történeteket meséltek és találtak ki lovagokról, hűségről,

barátságról, szerelemről – s a háborúkról.

s voltak, akik nemcsak meséltek, de énekeltek,

őket igazán nagyra tartotta a kocsma közönsége,

de hallgatta históriáikat a hercegi – királyi udvarok népe is.

persze ez nem mentette meg őket: nyomorultul kötélen

vagy az árok szélén fejezték be életük.

ám akik nem féltek az erdőben aludni, királyi vadra vadászni,

hallgatták a madarak énekét, a szél sustorgását, az erdő szavát -

szabadok voltak - nem keltek-feküdtek korán: SZABADON ÁLMODTÁK ÁLMAIKAT!.

„Csavargóvá tettél!”

         Én Uram! Én junhomban lakozó Isten!

Kinek nem tudom a nevét – segíts!

Segíts, hogy kimondjalak Uram!

A neved, Uram – tudtam, de elfelejtettem.

Miként szólítsalak, LELKEMBEN LAKOZÓ?

Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.

Hazaértünk. A templom árnyékában,

Hol vártak az itthon maradottak –

Kikről azt gondoltam gyengék, kik nem indultak sehová,

nem ismerték az Álmot, nem kívánták az Ismeretlent.

Ők, az itthon maradottak – kiket irigyeltem –

akik maradtak, akik tűrtek – akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.

Tudtam, hogy más vagyok – csavargó.

Indultam, nyitottan az országúton, szabadon.

Azt hittem ennyi elég lesz, azt gondoltam ez a szabadság.

Csavargók – kik értjük egymást, szavak,

írás és jelek nélkül.

Hontalanok – csak megyünk, megérkezünk,

hazudjuk: otthon vagyunk – de sosem érkezünk haza.

A Tékozló Fiú kalandoktól terhesen tér haza,

gyermekei ismeretlen arcát nézik,

s szorongó lélekkel hallgatják szavait.

Különcnek tetszik a család szemében,

pedig elhagyta őket, sokszor, s mégis megbocsátanak.

Soha nem hazudott magának:

gyermekeit szerette,

s asszonyait is, talán (?)

de mindennél jobban imádta az utat,

s most nem akarja magányosan bevégezni,

mert csavarogni jó egyedül, de meghalni nem.

Miért?

Létezésed legfőbb oka és célja, hogy megtaláld azt a feladatot, amiért leszülettél mai állapotodba, s elvégezd azt. Csakis ez után választhatsz magadnak abban a Másik Világban újabb okot és célt az ide, vagy máshová történő születéshez.

A halál akkor jön el, mikoron megoldottad a magad állította rejtélyt.

Ha zsákutcába jutsz, megragadsz egy ponton, képtelen vagy onnan továbblépni, a Gondviselés kiragad ebből a létből, de akkor újjászületésed célja csupán a most megoldatlan rejtvényeddel történő ismételt megbirkózás.

Istenkeresés

Ki vagy Uram?
Maga az Univerzum, miként azt a reneszánsz panteista tudósai vélték? A világegyetem vajon Isten teste, vagy Tőle elszakadt, de az általa kidolgozott törvényeknek engedelmeskedő anyaghalmaz?
Hol keresselek? Miért, hogy lassan fél évszázadnyi reinkarnálódás után hitem még mindig nem oly erős, hogy megelégedjek a hittel? Görcsösen keresem az anyagban létezésed bizonyítékát. Mert bárhogy tagadom, bizony félek a haláltól. Félek mostani énem teljes feloldódásától, félek a Nirvána extázisától, félek a Veled való egyesüléstől!
Nevetsz félelmeimen? Hiszen Te biztosan tudod, hogy félelmem csupán abból fakad, hogy még nincs itt az Idő. Még dolgom van, s a félelem nem az elmúlás félelme, hanem az el nem végzett dolgoké.
Kereslek Uram! Hiszem, megtalálhatlak: a Pillanatban, a Nap fényében, a hegyekben, erdőkben, vizekben, egy csókban, egy ölelésben, gyermekem szemében ...
Magamban!

Trianon után...

Van-e élet Trianon után?
A magyar politika kulcsfontosságú kérdése ez az elmúlt 91 évben. A diktátum négy-öt generáció után is elfogadhatatlan minden magyar ember számára. De továbbmegyek! A nem magyar anyanyelvű, de hajdan a Magyar Korona alá tartózó emberek számára is elfogadhatatlan, hiszen az 1920. június 4-én a Kárpát-medencére oktrojált diktátum egy azóta is működésképtelen torzót teremtett, amely csupán és kizárólagosan a nagyhatalmi politika akkori, és sajnos mai érdekeit szolgálta, szolgálja. Trianonban megalázottakká lettünk mi magyarok, de becsapottakká lettek a románok, szerbek, csehek és szlovákok is. A barátaik; a franciák, az angolok, vagy az amerikaiak az akkor éppen felkarolt, " a magyarok által elnyomott" népeket szemrebbenés nélkül dobták oda nem is sokára Hitlernek, kicsit később Sztálinnak, ha a pillanatnyi érdekük úgy kívánta.
A Trianonban kiszabott határok azonban érdekes módon tabuvá merevedtek. A győztesek, az Antant hatalmak, s azok frissen felkarolt csatlósai, a Kisantant államocskák, mint isteni rendelést aposztrofálták, a diktátumot; az egyedüli igazságos rendezés és status quo egyetlen lehetséges útját. Mindazonáltal zsigerből idegesen reagálnak, ha felmerül ezzel kapcsolatban az igazságtalanság és jogtalanság gondolata. 91 éve úgy viselkednek , mint az az ember, aki egy tele pénztárcát találta az utcán, zsebre tette annak tartalmát, s mos t kérve-kéretlen bizonygatja, hogy őt mennyire megilleti az a pénz, mennyire megdolgozott érte. Sőt, ősi családi örökségről van szó,melyet gonosz rablók elloptak, s most végre visszavette.
Idegesek! Érzik, valami nagyon nincs rendjén, a szerzett föld elorzott föld, s ők júdások, akik árulást követtek el. No, de ez lelkiismereti kérdés, s mint ilyen a mai világban legfeljebb a zsigerek mélyén rángatózó ideges ösztönök szintjén okoz némi diszharmóniát.
De a Trianon utáni Kárpát-medence az anyagi világ szintjén sem működik!
A "békét", a diktátumot elszenvedő valamennyi utódállam, legyen az a megcsonkított Magyarország, vagy a területet nyert Kisantant államok bármelyike, gazdaságilag működésképtelen, kiszolgáltatott, s ebből fakadóan politikai kényszerpályán mozog. Igazából Trianonban ez volt a cél. Ezért történt, hogy a Trianont megerősítő, a II. világháborút Magyarország számára lezáró 1947-es párizsi békeszerződés után a magyarság végleges megosztásának, agymosásának korszaka köszöntött ránk. Módszeresen kezdetét vette a nemzettudat, a nemzeti identitás, a hazaszeretet irtásának, kitörlésének hosszú időszaka. A szocializmus évtizedei alatt a románok, szerbek, szlovákok lehettek nacionlisták, sőt a kommunizmus és a nacionalizmus jól megfért egymással. Nekünk magyaroknak azonban tilos és üldözendő volt magyarságunkat vállalni, arra büszkének lenni. Azt is veszélyesnek, maximum a "TŰRT" kategóriába sorolandónak ítélték "vezéreink", ha a népi kultúránkkal, anyanyelvünkkel, ne adj 'Isten történelmünkkel foglalkozott valaki. Hiszen mi bűnös nemzet vagyunk, Hitler utolsó csatlósai, amiért jogos a büntetés.
Aztán a bal-liberális rendszerváltás után, a hatalomra került "régi-új" elit igyekezett összemosni a rasszizmust, a fasizmust, a nyilas ideológiát a magyar tudattal. A magyarságát, sőt a keresztény hitét vállaló ember gyanús lett a hatalmasok szemében, s rögtön az antiszemitizmus bélyegét sütötték rá. A trianoni határokon túlrekedt testvéreinkkel való összetartózás, a nemzeti egység gondolatát csírájában irtották, helyette a megosztás politikája nyert tért; a liberális önmegvalósítás égisze alatt szembeállították a határokon inneni és túli magyart, a módosabbat a szegényebbel, az iskolázottabbat a kevésbé iskolázottal, az éppen dolgozót a munkanélkülivel, az orvost a beteggel, a tanárt a diákkal, a cigányt a magyarral, hogy végül egy már-már kirobbanni készülő "kuruc-labanc"polgárháborúba sodorják a nemzetet Ez volt a "Merj kicsi lenni!" korszaka, a gyűlölködés, a meghasonlás korszaka. Szeretném hinni, hogy lezárult!
Így történhetett, hogy az 1990-es években észrevétlenül elmentünk olyan történelmi lehetőségek mellett, melyek Trianon revíziójának lehetőségét kínálták felénk.
Mire gondolok?
1991-ben, a Szovjetunió felbomlásakor kérhettük volna, s minden bizonnyal meg is kaptuk volna Kárpát-alját.
1993-ban, Csehszlovákia megszűnésekor az etnikai rendezés elve alapján Csallóköz, illetve Kassa és vidéke visszakerülhetett volna az anyaországhoz.
Az 1999-2000-es szerb-Nato háború során - amikor jogi értelemben a NATo tagjaként, és reptereink háborús célokra történő átengedése révén, nem kis kockázatot vállalva, magunk is háborúban álltunk Szerbiával - a Délvidék visszatérhetett volna, ha ezt a kívánalmát az akkori magyar kormányzat egyáltalán megfogalmazza.
S végezetül Erdélyben élő testvéreinknek Románia EU-ba való felvétele kapcsán teljes területi autónómiát követelhettünk volna, mintegy a csatlakozás feltételeként szabva azt.
A dolgok azonban nem így történtek, mert Magyarországnak olyan kormányai voltak az elmúlt húsz évben, amelyek nem akartak, vagy nem tudtak nemzeti érdekek mentén politizálni, érdekeinket érvényesíteni. Sőt, nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a legutóbbi két évtized magyar politikája idegen érdekeket szolgálva, a gyarmati sor felé irányították Magyarország hajóját.
91 év telt el Trianon óta. Megmásíthatatlan a diktátum? Koránt sem!
1541., Buda eleste után 150 évig török kézen volt az ország középső része. A Magyar Királyság akkor három részre szakadt. Aztán ismét egy lett. Sajnos nem úgy, ahogyan annak lennie kellett volna, nem sikerült önerőnkből országunkat visszaszerezni, így a nemzet egyesítés nem úgy történt, ami stabilitást szerezhetett volna az ügynek. Labancokká és kurucokká lettünk ezáltal, ami nagyon is megfelelt az akkori és mai urainknak. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az akkori idegen erővel, idegen uralom alatti országegyesítés már magában hordozta a későbbi szétszakíttatás magvát.
Most az a kérdés, lesz-e erőnk megtalálni saját orcánkat, meg tudjuk-e fogni testvéreink kezét, felül tudunk-e emelkedni az önös érdekeken, felnyílik-e szemünk a látásra, megnyílik-e fülünk a hallásra, hogy Magyarország ismét a Napba Öltözött Asszony országa legyen?

Séta a temetőben

Eszter nagyanyám névnapja után, kissé megkésve ugyan, ellátogattam az Orosházi Alvégi temetőbe. Reggel a kertben vágtam 5 szál rózsát, s aztán a sírnál elmormoltam magamban a "Miatyánkot", eldúdoltam egy ősi sámándalt, s a "Kegyes Ősapák, Kegyes Ősanyák, Kegyes Szellemek és Istenek" oltalmát kértem a még e világban rekedt utódokra.
Nem járok ide túl gyakran. Olykor-olykor, mikor szükségét érzem, csakúgy mint a vasárnapi istentiszteletnek. Néha van, mikoron jól esik elmenni, meghallgatni a lelkészi prédikációt, a napra kijelölt részletet az Írásból, s a hozzáfűzött sententián elgondolkodni. S azután lélekszabadítóan énekelni, vagy csak dúdolni az énekeket. Szinte soha nem viszek magammal énekeskönyvet, hiszen a dallam egyszerű, a szöveget meg leolvasom a többiek szájáról, ha akarom. Ha meg nem, akkor csak dúdolok, vagy halandzsázok. Mindegy. Úgysem a szó szerintiség a lényeg, hanem az, hogy átkarol-e Isten? S van úgy, hogy megteszi.
Valami ilyesmi történik a temetőben is. Csakhogy míg a templomban a Megváltó Isten cirógat, addig itt egy sokkal atavisztikusabb, egy sokkal ősibb Isten, s vele az előttem élő összes ős "vigyázó két szeme óv". S történik mindez úgy, hogy ez az ősi, misztikusan óvó szeretet az itt nyugvó nagyanyám és nagyapám emlékén keresztül inkarnálódik felém/bennem. És persze ebben is itt van a Megváltó Jézus. (No, azt hiszem sikerült kellő vallási káoszt teremteni!)
Persze nem akarok én most teológiai hitvitát gerjeszteni, sokkal inkább azt az érzetet szerettem volna megfogalmazni, ami ilyenkor átölel.


Jó itt meditálni egy kicsit, emlékezni a "régi nyárra", s aztán sétálni, nézegetni a sírokat ...
Korábban, fiatalabb koromban kevésbé volt személyes egy-egy temetőbéli séta. Megérintett mindig is az elmúlás keser-édes illata, szomorkásan vigasztaló harmóniája, ám mivel nem ismertem az ott nyugvókat, így a személyes élmény elmaradt. Ma már, közelítve az ötvenhez, egyre személyesebbé lesz a séta, mert bizony egyre többet ismertem azok közül, akik itt nyugszanak. Itt van apám hajdani fényképész barátja, Somogyi Marci, aztán Schuszter Józsi barátom édesanyja Fekete Sarolta, aztán a fiatalon elment Asztalos Laci, kivel túlzás lenne azt állítani, hogy barátok voltunk. Sőt! ... sok mindenben nem értettünk egyet, de életünk egy szakasza így, vagy úgy találkozott. Annak idején mélyen megdöbbentett a halálhíre. Nem voltam ugyan a temetésén, de akkor és most is elmormoltam egy imát érte.


Aztán mindig megállok az első és a második nagy háborúban elesett katonák sírjai mellett. Az első világháborús hősök fejfájára az van felvésve: A Hazáért!
Igen, a hazáért haltak meg, s vajon volt-e értelme az áldozatuknak? Trianon, a kétszeri országcsonkítás, a kommunizmus, a bal-liberális "rendszerváltás" ellenére jó volna hinni, igenis volt. Arrébb román katonák, még odébb oroszok alusszák álmukat. S az ő áldozatuk, az ő igazuk? Vajon lehetséges-e, hogy a kétféle áldozat, kétféle, vagy ezerféle igazság mégis összecseng?


Felfedeztem egy a húszas éveiben hősi halált halt testvérpár sírját: Szabó Ádám és Szabó József. Testük hazatért az "északi frontról", s a kő síremléket szüleik emelték,majd ők is ide tértek meg, amikor eljött idejük. Megállva a sír mellett, még ma is érzeni lehet azt a fájdalmat, amit a két szülő érzett 19717-ben, mikoron mindkét reménységük, szemük fényei, daliás fiaik hősi halált haltak a hazáért. Láttam az akkor velem nagyjából egykorú párt, állnak a két koporsó mellett. Az anya időnként hangosan felzokog, az apa arca megkeményedett, belülről sír. (Ő is csak a temetésre jött haza a frontról (az 1917-es évben már az un. IV. korosztályból - 40-50 közöttiek - is behívtak), s holnapután indul vissza, szolgálni tovább a hazáért...

Hát ez is régen, nagyon régen történt. Innen, lassan száz év távlatából visszatekintve hisszük, hogy akkor torkollott káoszba az a harmónia, amit mi "boldog béke időknek" szoktunk titulálni. Vagy az a harmónia akkor sem létezett, s ők is ugyanígy keresték? Vagy el sem veszett, csak nem jó helyen keressük?
Ám mégis. Akkor, azon az 1917-es kettős temetésen bizton tudom, hogy a két fiúval sírba szállt a Világ Rendjének egy darabja: Szülők temették gyermekeiket. A sírkő aljába szerényen elhelyezett kis márványtábla tanúsága szerint az apa 1923-ban halt meg, a harctéren szerzett betegségben, az anya 1956-ig élt, magányos öregasszonyként.

Ezékiel Könyve

"11. És lőn az Úr szava hozzám, mondván:
12. No, mondjad a pártos háznak:
Avagy nem éreztétek-é mi ez?
Mondjad: Imé eljött a Babiloni király Jeruzsálembe, és fogá királyát és fejedelmeit és elvivé őket magához Babilonba.
13. És vőn a királyi magból. s * frigyet szerez vele, s megesketé őt,de a földnek erőseit elvivé,
14. Hogy alacsony királyság legyen,hogy fel ne emelkedjék,

Tanyavilág

Békési barangolásaim során, ha másért nem hát hivatalból, járom az Alföld hajdanvolt jellegzetes gazdálkodását idéző tanyavilágát. Számomra mindig is valamilyenfajta romantikus vonzódást jelentett ez a világ.Magam is szívesen lennék tanyás gazda. Azt hiszem kicsiny gyermek korom óta lényem természetes része az a Rousseau-i menekülési vágy, lakott elidegenített városból, nagyvárosból való kiköltözés gondolata életem vissza-visszatérő rögeszméi közé tartozik. Persze,ha jobban belegondolok nem arról van szó, hogy nem szeretném a várost. Igazából szeretem azt is. Mégis a tanya az más; Romantikus, a természetközeli állapot számomra roppant csábító életlehetőség.

No, de ennyit a téma személyes indíttatásáról,és nézzük, mi is az a tanya?

A tanya az alföldi városok és falvak határában szétszórtan álló, rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, paraszti használatú állandóan lakott magános telep. A 20. sz. közepéig a tanyák kisebb-nagyobb paraszti földbirtok megtelepedésre legalkalmasabb pontján álltak, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése óta azonban egy részük nagyüzemi táblákba került és háztáji tanyaként él. A 20. sz.-i állapotokat véve alapul a településföldrajz kutatói és részben a történészek is sokáig úgy vélték, hogy a tanyák a török uralom alatt kialakult nagy-határú óriásfalvak bomlásával, a nép „széttelepülésével” jöttek létre. A tanyákat kezdettől fogva állandóan lakott szórványtelepülésnek tartották, vagyis az európai települési rendszerek kategóriáit alkalmazták rájuk. Később, különösen Györffy István és Erdei Ferenc kutatásai után világossá vált, hogy a tanya a történetiségben tartozéktelepülés, azaz a megosztott parasztváros külső-határbeli része volt. – A tanyakialakulás kezdetének időpontja ma még nem megnyugtatóan tisztázott. Egyes adatok arra vallanak, hogy már a XV. században létrejöttek egyes területeken a későbbi tanyákkal rokon pusztai telepek. Az alföldi városok nagyméretű tanyásodása azonban XVIII sz.ázadaban bontakozott ki. A tanyák kialakulásának alapvető feltétele volt a paraszti földtulajdon vagy legalábbis kötetlen, szabad földhasználat. E feltételek elsősorban a szabadalmas alföldi parasztvárosokban voltak adottak. Úrbéres helyeken csak a 19. sz. második felében, a jobbágyfelszabadítás után alakultak tanyák.

A tanya őse valószínűleg a több helyen mezei kertnek (réti szállás) nevezett, szénakaszálással és részben földműveléssel hasznosított, szabad foglalású határbeli földdarabon kialakított állatteleltető-hely lehetett. Persze a kialakulás útja, feltételei, a létrejött telepek formája, rendeltetése, használati módja szinte minden városban más. Közös azonban az a vonás, hogy a magánbirtokon létrejött pusztai szálláshelyeket mindenütt állatteleltetésre, valamint a nyári mezőgazdasági munkák idején meghúzódó, rakodó és esetleg nyomtató helynek használták. Legtöbbjükön csak akol, kunyhó, majd tüzelős istálló állt. A kezdetleges pusztai épületekben csak annyi időt töltött kint a városi parasztlakosság, amennyit az állatteleltetés, iiletve a mezőgazdasági munkák végzése föltétlen megkívánt. Leginkább szolgalegények és gazda-fiak tartózkodtak kint a telelő állatokkal. Az istállóban aludtak, ott is főztek. Később a földművelés jelentőségének növekedésével egyre gyakrabban mentek ki nők is a tanyára. Az istállók mellé lakóházak is épültek. A családoknak azonban volt a városban is házuk. Tulajdonképpen továbbra is ott laktak, csak a nyári hónapokra költöztek ki a pusztára. Sokan cselédet, „kertészt” fogadtak tanyájukba, aki állandóan kint lakott (cselédes tanya). A XIX. sz.ázadban már egyre gyakrabban előfordult, hogy a parasztcsaládok állandó jelleggel kiköltöztek tanyájukra. Ez a pusztán tartózkodás azonban csak az élet egy szakaszára szólt. Az öregedő gazda átadta fiainak a birtokot és beköltözött városi házába. A pusztán élők munkabíró korukban is gyakran látogatták a városi házat. Ide jöttek be piaci napokon, ünnepeken. Itt éltek társadalmi életet. A városi házban és a pusztai tanyában osztottan élő család egysége a huzamos különéléssel sem szakadt meg. A 19. sz. második felében, különösen a század vége felé, egyre több tanyai család adta el városi házát. Azonban a végleg elszakadottak nyelvében is ott élt még sokáig a városhoz tartozás tudata, ugyanis amikor a városba indultak, azt mondták: hazamegyünk. – A paraszti használatú pusztai gazdasági telephelyeket kezdetben szállásnak hívták. A 18. sz.-ban legtöbb helyen a szállás szót felváltotta az eredetileg halászati műszóként ismert tanya. A szállás megnevezést, a határbeli településtartozék jelölésére átvették nemzetiségeink is. – Több alföldi városban a tanya kialakulása követte a városszéli szálláskertek felbomlását. Egyes nézetek szerint ilyen helyeken tulajdonképpen a szálláskertet telepítették ki a határba. A lakóhelyre és gazdasági üzemtelep csoportra tagolt város továbbra is osztott maradt, csak az osztottság formailag és településszerkezetileg módosult. Arra is volt példa, hogy a szálláskertek és tanyák egy város határán belül a XVII–XVIII sz.ázadan egymás mellett éltek, és a gazdaságvitelben betöltött szerepük részleges különbözősége következtében kölcsönösen kiegészítették egymást.

- Irod. Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Papp László: A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása (Népr. Ért., 1940); Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1979); A magyar tanyarendszer múltja (szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György, Bp., 1980).-

A jelenhez visszakanyarodván, nyilvánvalóvá lett számomra, hogy az Alföldnek , ezen belül Békés megyének is sokszínű tanyavilága van a második ezredforduló tájékán. A sokféleség okait hosszan lajstromozhatnánk. Ehelyett itt csak a legfontosabb okokat szedjük csokorba.

- - Az 1950-es évektől kezdve eleve kétféle fejlődési utat jelentett a TSz-ek léte vagy nemléte. A TSz-es területek egy részén a rendszerváltás kárpótlási törekvéseit követhette a tanyai gazdaság fellendülése, máshol - s ez jelenti a többséget - az 50'-es, 60'-as, 70'-es években felszámolt tanyavilág sosem született újjá. A hajdanvolt tanyákra legfeljebb a düledező romok utalnak.
A Tsz nélküli szűk területeken önálló gazdák tartották fenn a tradicionális tanyás gazdálkodást, bár ez nem tarthatott lépést a technológiai fejlődéssel, így ezeken a tanyákon sokszor 40-50 éves lemaradással köszönt be a rendszerváltás.
- A természeti adottságok változatossága: legendásan jól termő fekete föld és a kevesebbet termő, de szőlő és gyümölcstermesztésre kiválóan alkalmas homok, vagy a szikes talaj különbözősége kihatott a gazdálkodás módjára , a gazdálkodás módja pedig jelentősen befolyásolta a tanyakép alakulását.
A tanyai gazdaságok világát színezik az emberi és társadalmi tényezők. Fontos a generációs tényezők, azaz nem mindegy,hogy milyen korú a tanya gazdája. A legjobb földön álló legrangosabb gazdatanya is hulló fedelű, bozótos környezetű, elhagyott hajlékká lesz, ha a gazdájuk életében beköszönt a betegséggel és magánnyal keserített öregkor.
Sok múlik azon is,hogy egyes határrészeken az új nemzedékek miként viszonyulnak a tanyasi életmódhoz. Mennyire jelent status-emelkedést az elköltözés? Mennyire jellemző a városi munkanélküliség, kilátástalanság elöli visszatérés?
A rednszerváltás utáni két évtized elszegényedése, a Békés megyét különösen sújtó munkahelye hiány egyes tréségekben elindította a tanyára történő visszaköltözés hullámát.A sajátossága ennek az "új tanyás nemzedéknek",hogy a kiköltözés oka elsősorban a rezsiköltségek,a városi lakáshoz viszonyítva alacsony voltában keresendő. Így a szocialista nagyipar megszűnte után munkanélkülivé lett, zömmel alkalmi munkavégzésből élő,deklasszálódott proletariátusa vette birtoka a már-már elhagyott, vagy a 70-es, 80-as években "hobbitelekként" szolgáló külterületi ingatlanokat. Erre jellegzetes példa a Szarvas melleti Bezinai-sor:
Állandó jövedelem hiányában sokszor mély-szegénységben élve a társadalom peremére került emberek alkotják ezt a az "új tanyasi" réteget. Helyzetük, a perifériára sodródás a normakövetés készségét erősen erodálta többségükben, s így afféle modern betyárként gyakran kerülnek összeütközésbe a törvénnyel.A perifériára szorultság minden nyavalyája fellelhető náluk: széthullott család, alkoholizmus, és az ebből fakadó mentális problémák,így a szülői ösztönök részleges, vagy teljes elveszítése nem ritka jelenség. Sajnálatos módon -korábbi városias létükből fakadóan - semmilyen mezőgazdasági ismerettel nem rendelkeznek,sőt a bérmunkáslét, gondolkodás a meghatározó a szemléletükben a mai napig. Az önellátás lehetőségével nem tudnak mit kezdeni. Így a birtokba vett tanyaudvarok, tanya környéki földecskék sokszor műveletlenül, felgazosodva állnak, holott, ha alapszinten is, de biztosítani tudnák egy-egy ideszorult család élelmiszer szükségletének egy részét.
Végezetül sajátos tanyatípust jelentenek,különösen Szarvas környékén, a cigányság által birtokba vett tanyák csoportja. Jellegzetes,hogy ezeket a tanyákat viszonylag jó módú un."lókupec" cigányok szerezték meg. Fenntartásuk szorosan kötődik a lótartáshoz, lókereskedelemhez,mivel a városokban ma már nem engedélyezett a lábasjószág tartása, így ez arra kényszerítette őket, hogy tevékenységüket a városhoz közel álló tanyán folytassák. A legtöbb esetben ezen tanyákat felújították, rendbe tették. A család általában nem adta fel a városi lakását, a tanya ebben az esetben csakis a jószág elhelyezését szolgálja. Tipikus jelenség itt a "csicska" tartás, azaz zömmel idős, sok esetben hajléktalanná lett, család nélküli embereket fogadnak fel a jószág körüli munkák elvégzésére, akik munkájukért ellátást és szállást kapnak.
E két utóbbi,jellegzetesen XXI.századi tanyatípust, társadalmi jelenséget a szociológia még nem kellően dolgozta fel. Sokszor az itt élők törvények kívülisége miatt félve közelítünk a témához, esetleg (hivatalosan) nem is veszünk tudomást annak létezéséről Megítélésem szerint a problémával való szembenézés , annak előítéletektől, rasszista indulatoktól mentes tudományos feltárás, megoldáskeresése az egyetlen lehetséges előrelépés .